Halál ellen nincs orvosság

A Nap a skorpióban jár, sokan érezzük ebben az időszakban, hogy jobban foglalkoztat a halál témája, mint máskor. Nemrégiben olvastam cikket az örök életről és elgondolkodtatott. Miért akarnak az emberek örökké élni? Miért küzd az orvostudomány a halál ellen? Miért nem fogadjuk el a megváltoztathatatlant? Egyáltalán: megváltoztathatatlan? Mi is a halál?

A materializmus térhódítása elhozta az „egyszer élünk” félelmét és a modern orvostudomány is a „tényekből”, az anyagból és a statisztikákból indul ki. A rohanó tempó és az embertelen életmód (műanyag ételek, folyamatos testi-lelki kompenzálás az ÉLET helyett), amit a modern kor diktál elhozott a régi jól bevált pestis helyett más betegségeket, és hiába a csúcstechnológia és a csillogó műszerekkel felszerelt műtő, az embereket ugyanúgy pusztítják a betegségek, mint régen. Lehet, hogy egy-egy betegséget sikerül „leküzdeni” vagy gyógyíthatóvá tenni, hisz már nincsenek azok a járványok, amik a középkorban kiirtották fél Európát, már nem büszkélkedhet minden család egy-két saját TBC-sel, mégsem dőlhetünk hátra elégedetten, hogy itt az egészség Kánaánja. Az eddigiek helyett itt a cukorbetegség, az allergia, a magas vérnyomás és a rák megannyi fajtája és gyakorlatilag nincs olyan család, ahol legalább egy ezek közül meg ne jelenne.

Van, aki Isten büntetésének tekinti, sokan nem tudják, miért pont velük történik, hisz olyan jó emberek.  Nemrégiben meghalt az egyik barátnőm szomszédasszonya. Ezzel kapcsolatban jött elő a már sokszor hallott kérdés: Miért pont ő, aki aranyos volt és kedves?

Vagy talán nem is volt olyan jó, csak egyszerűen megfelelt az elvárásoknak? Esetleg meghasonlott, mert a kép, amit a külvilágnak mutatott egészen más volt, mint amilyen valójában lett volna, ha őszinte mer lenni? Miért nincs kutya baja sem a másiknak, aki állandóan intrikál, piszkál mindenkit?

Bennem felvetődött ennek kapcsán, hogy vajon miért várjuk, hogy a rosszak a szemünk láttára elnyerjék büntetésüket, meglakoljanak? Miért várjuk el, hogy a „jótett helyébe jót várj” azonnal megmutatkozzon? Ha abban a hitben élünk, hogy a Sors ezt az egy életet adta, akkor bizony tényleg igazságtalannak tűnik. Aki hisz az életláncolatokban, az az előző életek számlájára írja, de sokan közülük így is neheztelnek: miért most ér utol, amikor már nem vagyok „rossz”? Na de biztos, hogy valami előző életbeli oka van a mostani szenvedésünknek? Biztos, hogy az, amit meg kell élnünk szenvedés? Megtettünk mindent, hogy ne így legyen?

Akinek egyszerűbb bekapni egy tablettát, aztán abban a hitben rohanni tovább, hogy mindent megtett, hogy az elromlott gépet kijavítsa, annak bizony lehet, hogy kell valami nagyobb, valami nehezebb, valami szenvedősebb, hogy megálljon egy pillanatra. Mert ha megáll, akkor esetleg körülnéz, talán figyel befelé is és felteszi a kérdést önmagának. Mit keresek én itt? Itt akarok lenni? Így akarok élni? Ki vagyok egyáltalán?

Sokszor áldás egy komolyabb betegség, mert még a szakadék előtt rádöbben az ember, hogy nem erre kellene futni. Egyik kedvenc könyvem példája a létra, amire mászik az illető ezerrel, leküzd minden akadályt…és az infarktusa előtt esetleg rádöbben: nem jó falnak támasztotta… fent van, csak nem ott, ahol szeretne.

Amikor engem kiüt egy-egy nyavalya, nem csak azon gondolkodom el, hogy vajon mivel érdemeltem ki, hanem általában hálás is vagyok a kényszerpihenőért, mert tudom magamról, hogy enélkül már megint nem engedtem volna meg magamnak a semmittevést. Csak ennyi kell egy-egy jól irányzott balesethez. Hirtelen ott leszünk, ahol lennünk kell és esélyünk sincs másra, mint befelé figyelni. Hát nem nagyszerű?

Most, a sötétség növekedésével újra itt a kihívás, azaz a behívás. Kinn sötét van és hideg, az ember nem akarja kidugni az orrát sem a zimankóba. Leül hát a kályha mellé, főz egy teát, nézi a lángokat. Játszik a gyerekekkel, beszélget a párjával. Meggyújt egy gyertyát. Olvas, zenét hallgat, révül vagy meditál. Korán lefekszik, álmodik, reggel elmereng az álmain. Minden erő azt segíti, hogy elinduljunk a halk belső hang felé, hogy kinyissuk a fülünket. Megmutatja a halált és az életet. Megmutatja a sötétben imbolygó fénypontokat. Csak látni kell. Ez nem vibrál, nem tolakszik, nem kér magának időt. Tudja, hogy előbb-utóbb oda fogunk nézni és meg fogjuk látni a láthatatlant. Mert nincs láthatatlan. Nincs halál sem, csak annak, aki nem él. Halál ellen pedig élet kell, nem orvosság.

CsE