Emma nyújtózkodott, és
ahogy a lába a megmozdult, leugrott róla a macska. A hófehér szőrgombóc
sértődötten nyávogott egyet, ős is nyújtózott, majd jóízű fülvakarásba kezdett.
Bolhás – gondolta Emma, és
átfordult a másik oldalára. Kinyújtott karja a semmit tapogatta. Már megint
egyedül – szontyolodott el – és félkábulatban már tudta, férje ismét hetekig
kiküldetésben van, így egyedüli társa ez a fehér kiscica, akit néhány hete
kunyerált a szomszédból.
Épp kezdte volna sajnálni
magát, amikor megszólalt az ébresztő. Gyorsan megnyomta a szundi gombot,
hanyatt fordult és eleresztette az izmait. Van tíz perce. Mély lélegzetet vett
és elkezdte reggeli rituáléját.
Sokféle technikát
kipróbált már, volt, ami működött és volt, amiről érezte, nem az övé. Általában
véve igaz volt rá, hogy nem tűrte a rákényszerített kereteket, sem vallásban,
sem munkában, sem pedig a szerelemben. Ez a reggeli tíz perc sem volt
kategóriába gyömöszölhető. Nem meditált, nem relaxált, nem jógázott és nem is
vizualizált, mégis valami sajátos
kombinációja volt ez mindannak, amit eddig megtanult. Ahogyan ő nevezte:
„Találkozom Velem”.
Laza volt, mélyeket
lélegzett és befelé figyelt, lelke legmélyebb bugyraiba. Volt, amikor
megbocsátást kért, volt, mikor a napját gondolta végig és volt – mint most is
-, hogy egy pillanat alatt belealudt. A szundi-jelzésre riadt és gyorsan
kiugrott az ágyból. Sajnálta, hogy így lekéste a randevút önmagával.
Csinált néhány frissítő
tornagyakorlatot, bepakolta a tízóraiját, kultúrembert varázsolt magából a
fürdőszobában és megetette a macskát. Mindezt rutinból, szinte önkívületben
tette, miközben gondolatai az élete körül forogtak.
Nem akart dolgozni menni.
Elege volt a plázacica-kolléganőkből, a munkamániás főnökből, aki utált otthon
lenni és a munkába menekülve nyaggatott maga körül mindenkit. Emma
értelmetlennek találta az irodában elfecsérelt időt, mert látta, hogy hiábavaló
minden erőfeszítése, a többiek nem látják azt, amit ő. Szerette volna a munkát
szolgálatként megélni, beleadni apait-anyait, hogy ezzel minden ember élete
jobb legyen, akivel csak találkozik. Pörgött, szervezett, mosolygott: hiába, a
többiek mások voltak, nem értették. Volt, aki egyszerűen csak hülyének nézte,
volt, aki meg volt róla győződve, hogy ugyanolyan munkabolond, mint a főnök és
néhány panaszkodós már nagy ívben kikerülte, mert nem bírták elviselni a
pozitív életszemléletét.
Nagyon egyedül érezte
magát, csak az szolgált némi vigasszal, hogy a barátnője, Kata, két év babázás
után visszajött, mert kevés volt a pénz, így kénytelen volt bölcsibe adni a
kislányát.
Emma sajnálta, amiért a
boldog babázás helyett a rabigát választotta, de örült is, mert volt végre egy
– egyetlen egy – ember, aki értette őt. Sokszor érezte azt is, hogy a többi
ember nem is látja - mintha egy láthatatlanná tévő köpenyt viselne.
Lehet, hogy nem is
létezem? – tette fel magában ismét a kérdést, miközben a vonaton zötykölődött.
Egy hétköznapi nő ült le mellé hétköznapi újsággal a kezében, hétköznapian
lógott blúza előtt az mp3-lejátszó zsinórja. Hétköznapian nem szólt egy szót
sem és hétköznapi üres tekintettel meredt maga elé. Semmi köszönés, semmi
„Szabad ez a hely?”. Tulajdonképpen Emmában már nem is volt vágy ilyesmire,
igyekezett elfogadó lenni és nem ítélkezni. Egyszerűen csak magányosnak érezte
magát az embertömegben, mintha süket és vak zombik között járt volna.
A kapuban keresgélnie
kellett a belépőkártyáját. Magában kuncogott, mert eszébe jutott, amit a minap
mondott a gazdaboltos, mikor épp a pénztárcája bújt el a ridikülben.
-
Tudja, mi nincs
egy női táskában? Rend…
És tényleg… Most is előbb
meglett az egy hete elfelejtett és kissé szétlapult csokoládé, a könyvtári
olvasójegy és – jé, hát itt van?! – az elveszett mini zseblámpa…
A liftben jutott eszébe,
hogy Irénke, a közvetlen munkatársnője szabadságon van a héten. Mégiscsak van
valami jó ebben a hétfőben! Csak maga lesz a szobában, kedvére simogathatja a
szobanövényeket és beszélhet hozzájuk, sőt tornázhat is, ha elzsibbad a
számítógép előtt.
A tetőtérben már most
közelítette a hőmérséklet a harminc fokot. Kinyitotta az iroda ajtaját,
félretolta a pénteki iratkupacot és kiborította a táskáját. Most végre rendet
rakok! – gondolta, majd maga mellé húzta a szemetesvödröt. A folyosón csend
volt, még a takarítónő sem motoszkált. Élvezte, hogy egyedül van az emeleten, ilyen
hamar legfeljebb a főnök szokott érkezni, de most az ő ajtaja is zárva. Milyen
jó, hogy vidékről jön és hamarabb beér a vonattal! Nem muszáj rögtön mély vízbe
ugrania, nem kell azonnal bekapcsolnia az „ámítógépet” - ahogyan Katával nevezték
– és nem kell egy pillanat alatt átlátnia a teendőket. Hét évvel ezelőtt,
amikor idekerült, reggelente még sétált a Duna-parton és egyszerre érkezett a
kollégákkal. Most már inkább odabent töltötte el ezt a nyugodt fél órát, bár
így a kánikulában akadtak kétségei a döntését illetően.
A konyhai hűtő fagyasztó rekeszébe tette az
otthonról hozott jégakkukat: ezekkel fogja napközben hűsíteni magát.
„Csingilingi-sssz-katt.”
Ez a lift volt, megérkezett az első csapat. A főnöke csosszanó léptei mellett
megismerte a titkárnő kippkoppjait és a gazdaságis Marika légszomjas
szuszogását. Vége lett a csöndnek, ajtók nyikorogtak, ablak csapódott, a
kávéfőző sistergett. A szokott reggeli zajok és illatok – kávé, parfüm,
nevetgélés, csoszogás- kicsit felébresztették a munkakedvét, elindította hát a
számítógépet. Szerencsére épp egy nagyobb munka közepénél járt, egyeztetni már
nem kellett, leadni pedig még nem, így maga oszthatta be a napját. Ha pedig nem
csinál semmit, az sem tűnik fel senkinek, bőven be tudja fejezni határidőre.
Nyolc óra négy perckor
berobbant Kata egy ölelésre és rohant is tovább a saját kuckójába, közvetlenül
a főnök irodája mellé. Habár csak néhány utcányira lakott, mindig késve ért be,
mert a reggeli készülődés egy kétévessel nem tartozik a legegyszerűbb feladatok
közé. A bölcsi épp ellenkező irányban van, a pici lány pedig hétfőnként nehezen
akar anya nélkül ott maradni. Hiába a gondozó néni szeretve ölelő karja, hiába
a rengeteg játék, megint sírt reggel, és Kata szíve majd megszakadt, miközben
futott a „börtöne” felé.
Az értekezleten Emma
rámosolygott Katára, aki bőszen jegyzetelt. Ő cinkosan visszakacsintott és
amikor kifelé menet az ajtóban „véletlenül” egymás mellé sodródtak, odasúgta:
- Most még egyeztetnem kell
a főnökkel, utána beugrom hozzád!
- Oké, ma nincs Irénke,
nyugodtan jöhetsz, majd bulizunk!
- Na, az rám fér, már most
érzem, hogy a főnök rossz passzban van, szoríts, hogy ne kukacoskodjon nagyon, mert
a mai reggel után Isten bizony ráborítom az asztalt!
- Nyugi Tündérkém, minden
rendben lesz, majd küldök egy kis szivárványt.
Az irodában leült és
gondolatban áldást kért főnöke kopaszodó fejére, majd alkotott egy belső képet
arról, hogy Kata mosolyogva lép be az ajtón.
Ismét megpróbált a
munkájára hangolódni, de sehogyan sem sikerült. „Mi a fenét keresek én itt?”-
kérdezte meg újra magától és elmerengett az előző hétfőn.
Keddre várta az egyik
barátnőjét, aki három gyerekkel jött hozzá és nála aludt. Nagyon várta ezt az
estét, de tudta, hogy meló után igen kilúgozva ér majd haza. Már hétvégén
érezte, hogy nem akar azokon a napokon dolgozni menni, teljes szívével-lelkével
a barátnőjére akar hangolódni.
Hétfőn reggel fogta a
telefont és szólt a főnökének, hogy kér három nap szabadságot. Tudta, hogy
alapos indok kell és azt is tudta, hogy nem fog hazudni. Amikor elhangzott a
kérdés: „Miért?”, akkor az egyetlen dolgot mondta, amit mondhatott: „Családi
ok.”
Azt persze nem
részletezte, hogy ez mit takar, a főnök pedig volt annyira tapintatos, hogy nem
kérdezősködött. Gondolni pedig azt gondolt, amit akart.
„Kiléptem a Mátrixból” –
gondolta akkor. Az a három lopott nap oly gyönyörű volt, hogy többet
legszívesebben nem is ment volna dolgozni.
Megint érezte, hogy ennél
sokkal többre hivatott és ez az irodásdi így, ahogyan van, nem az ő útja.
Tulajdonképpen minden megoldódik – gondolta – ,ha végre bekopogtat hozzám a
Baba, és otthon maradhatok. Végre lesz időm azokra, amik fontosak, tehetek
valami tényleg jót, tényleg hasznosat. Ez itt merő időpocsékolás.
Erre a végszóra lépett be
– mosolyogva – Kata. Az a kép volt, amit egy órával korábban elképzelt.
- Nahát! Milyen jól
működnek a teremtéseim!
- Tudom, Boszilány! Most
pedig teremts nekem egy kis cigiszünetet!
- A dohányzás ugyan káros
az egészségre, de csak most, csak neked akciósan…
- Tessék?!
- Menjünk ki!
- Hová? Itt sehol nem
lehet cigizni!
- Ki! A kávézóba. Én egy
fagyikehelyre vágyom.
- Ne hülyéskedj! Nincs még
ebédidő, a főnök leharapja a fejünket, ha meglátja, hogy ilyenkor kimentünk! A
múlt héten is listáztatta a kilépéseket.
- Nem érdekel! Már az sem
érdekel, ha kirúgnak. Szabad akarok lenni és már a múlt héten is kiléptem pár
napra a rendszerből. Menjünk ki és kész!
- Rendben, már meghalok
azért a cigiért, és különben is, megérdemlem!
- Hajrá!
Emma csak egy pillanatra
gondolt arra a jó érzésre, a szabadság ízére, amit egy hete érzett, olyan
gyorsan pattant fel, hogy a széke hátragurult és nekikoccant a falnak. Felkapta
a ridiküljét.
- Nos, én készen is vagyok.
Indulhatunk!
- Hűha, ez komoly?
- Hát persze, nyugi,
minden el van intézve! Menj te is a motyódért, a liftnél várlak!
Már az ajtón kilépve
érezte a megkönnyebbülést és a jóleső izgalmat. A liftnél Katán is látszott,
hogy túllépett a félelmén és már csak egy kicsit izgul. Az aulában meglepő kép
fogadta őket: a beléptető kapu elromlott, tárva-nyitva várta , hogy
regisztráció nélkül hagyják el az épületet.
- Hoppá! – nyögte Kata.
- Ugye mondtam, hogy
minden el van intézve?
- Tudtad?
- Dehogyis. Csak egyszerűen
működik…kiléptünk a Mátrixból.
A kávézó teraszán Kata
elővette a cigit. Emma a karjára tette a kezét:
- Várj! Először esküt
teszünk és a cigivel fogjuk megpecsételni. Mondd utánam: Fogadom, hogy ettől a
perctől kezdve figyelek a lelkem szavára és eszerint élek. Azt teszem, amit a
belső hang mond. Úgy legyen!
- Úgy legyen!
A cigaretta nem ízlett
Emmának, de érezte a torkában és a tüdejében azt, amit az indiánok érezhetnek a
szent pipa szívásakor. Mintha a beszívott füst megfoghatóvá tette volna a
misztériumot. Kata homályos tekintettel nézett maga elé. Emma szólalt meg
először.
- Érzed?
- Ühüm…
Kata szétmorzsolt egy
önkéntelenül kibuggyant könnycseppet.
- Basszus… ez erős… -
elnyomta a cigit- nem bírom elszívni. Mit csináltál velem?
- Én? Semmit. Te csináltad.
Ez az Erő. Mindig itt van velünk, ha beengedjük. Szabadok vagyunk. Aki nem fél,
az szabad.
Az irodában ülve még
mindig ezek a szavak visszhangzottak mindkettőjükben. Emma feltette a lábát az
íróasztalra és gondolatban a felmondását fogalmazta. „Leadom ezt a munkát és
vége. Még egy hónap és kilépek. Ha most sem jön a baba, akkor anélkül ugrom.
Tudom, hogy ott a háló alattam, ugrok és kész…”
Ezt a gondolatot érzékelve
megrezdült egy éteri kuncogás. Teste még nem volt alkalmas a nevetésre, de a
lelke kacagott. „Itt vagyok bizony, csak te még nem tudod!”
Nagyon hosszú volt az út
idáig. Amikor a tengerparton a piciny halászfaluban a homokban térdelt,
karjában a szerelme ernyedt, élettelen testével, csak egy dologra vágyott: vele
lenni egy életen át. Sok évtizedig járta a világot, mert lelke nem tudott
nyugalmat találni: végre meglelte a másik felét és néhány hónap után végleg
elveszítette. Ezek az évtizedek meghozták számára a fényt és a tudatosságot. A
fájdalom ereje vitte őt tovább és most már tiszta lélekkel és a tudáshoz való
hozzáféréssel készült újra megszületni. Mosolyognia kellett a Sors humorán,
hisz a vágya teljesült. Együtt lesznek egy életen át, és ő a legszebb szerelmes
szavakat súghatja: Imádlak Édesanyám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése