Valaki mondja meg…!

Néhány napja egy ismerős választ szeretett volna kapni arra a kérdésre, hogy mit tegyen. Látja a világ visszásságait, azt, ahogyan az emberek a szakadék felé rohannak és hiába szól bárkinek, nem értik. De nem csak, hogy nem értik, hanem még őt nézik hülyének. Szeretne végre tenni valamit, mert rájött, hogy hiába látja, hiába beszél, mindez még kevés ahhoz, hogy a katasztrófát megállítsa.

Ismerős a helyzet? Sokan vagyunk így és arra is rájöttünk már páran, hogy azzal, aki süketen és vakon rohan a vesztébe, nem szabad túl sokat foglalkozni. Na de mit lehet tenni?

Ennek a fiatalembernek négyen négyféle megközelítésből próbáltuk elmondani, hogy hiába remélte a „mestertől” a választ, hiába ül itt az ebédlőasztalánál négy olyan ember, aki hiteles és megteszi azt, ami megtehető, nem bírt elszakadni attól, hogy „Valaki mondja meg…!”

A válasz folyamatosan az volt: mi nem tudjuk megmondani, hogy TE mit tegyél! Mindenki saját maga tudja ezt, csak eddig elhittük, hogy van olyan, aki nálunk jobban tudja. Először a szüleink tudták jobban, aztán a tanárok. Később az orvos, a mesterember, a papok és az ország vezetői. Csakhogy éppen ez a „mi jobban tudjuk”, és ennek elfogadása vezetett oda, ahol most a világ és az országunk tart. Tetszik az eredmény? Ha igen, akkor csak így tovább. Ha esetleg nem, akkor pedig meg kell tenni azt, amiről sokan beszélnek, de megtenni kevesen merik: ez a paradigmaváltás.

A mai kor tudományos világképe és amit ez alapján az emberek valóságnak hisznek, olyan életteret teremtett, ami bebizonyította, hogy nem alkalmas a továbbélésre és aki nem száll le az egyre gyorsabban robogó vonatról, az bizony a szakadékba jut. Lehet, hogy ezt a vonatot nem is kell megállítani. Mert aki belekövült a meggyőződésekbe, az a korszakváltást nem képes önmagában megcsinálni, így a változás, ami körülötte most megállíthatatlanul végbemegy, mindenképpen megöli. Itt most mindenkinek szembe kell néznie önmagával, a tévedéseivel, a zombi-élet hiábavalóságával és el kell kezdenie ÉLNI. Vége a vegetálásnak, a tudatlanságnak és a másra-mutogatásnak. Eljött az apokalipszis, itt van már egy ideje, elég sokan látjuk, aki pedig nem látja, az rettenetesen szenved tőle. Mit jelent ez? Nem világvégét és nem is a borzalmas katasztrófát. Pusztán fényre kerül minden, ami eddig homályban volt. Ez pedig annak, aki nem vállalja a felelősséget a gondolataiért és a cselekedeteiért, rendkívül fájdalmas tapasztalat.

A környezetemben látom, hogyan fokozódott fel a történések sodra: NINCS MEGÁLLÁS! Amit ötven évvel ezelőtt még meg lehetett tenni, azt ma már nem lehet. Jön minden tettünk és a gondolkodásmódunk következménye, itt van az összes mumus a pincéből. Tisztul a világ és a ránk kövesedett szutyok bizony fáj, amikor lekopik a bőrünkről. Nekem is fáj, amikor egy-egy dologgal szembe kell néznem, amit eddig halogattam. De minden ilyen fájdalmas szembesülés után újult erővel buzog bennem az élet, ami nagyon jó érzés. Érdemes lemenni a pincébe, érdemes végigtisztogatni a pókhálós sarkokat, mert kincseket találunk ott. Ott van az új világ, ott csírázik bennünk, a lelkünkben és ha megtaláljuk, akkor már nem fogjuk senkitől megkérdezni, hogy mit tegyünk. Ott van a lelkünkbe beleírva. Ekkor pedig eljönnek azok a barátok, akiknek a szemébe nézve azt mondhatja az ember: Örülök, hogy a barátod lehetek, számíthatsz rám!

Nem kérdés, hogy mit kell tennünk: megfogni egymás kezét.

Csodina

Ez az írás "páros írásként" itt olvasható!