2017. január 25., szerda

Halál - gondolatok egy témára



1 - Rák és halálfélelem

Talán azzal indult, amikor egy ismerős megemlítette, hogy a húga negyvenvalahány évesen meghalt méhnyakrákban. Aztán egy barátnőm mesélte, hogy az egyik testvérénél méhnyakrákot diagnosztizáltak, de ő többet nem ment vissza az orvoshoz, hanem teljesen megváltoztatta az étrendjét és az életmódját, egy év múlva pedig kiderült, teljesen egészséges. Nem sokkal ezután egy barátnőm elmesélte, hogy volt méhnyakrákja, meg is műtötték, de valamit elrontottak, ezért elfordult az orvosoktól és nekiállt meggyógyítani saját magát. Egy év múlva már ő is egészséges volt. Most pedig azt olvasom egy cikkben, hogy a tüdő bizonyos fajta sejtjei erősen reagálnak a halálfélelem okozta stresszre és talán nem véletlen, hogy az egyik leggyakoribb „áttét” épp ott alakul ki, amibe aztán már tényleg kötelező belehalni…
Eszembe jut az is, amikor a Köles reneszánsza konferencián egy orvos-genetikus arról beszélt, hogy a rákot mi magunk okozzuk a gondolatainkkal.
Mindemellett rengeteg cikk foglalkozik azzal, hogy a kemoterápia mennyire nem azt a célt szolgálja, hogy az emberek meggyógyuljanak. És persze ott a betegségipar: sem a gyógyszergyáraknak sem pedig a gyógyítani hivatott rendszernek nem érdeke, hogy az emberek egészségesek legyenek.

Az ún. egészségügyi rendszernek egyáltalán nem érdeke, hogy az emberek egészségesek és erősek legyenek. Ebben együttműködik az élelmiszeripar és a média is. Aki azt hiszi, hogy a nála okosabbak majd megmondják, hogy mit kell tennie, mert ők úgyis jobban tudják, az megérdemli a következményeket. Ezt nem kioktatóan és pejoratívan értem, hanem úgy gondolom, hogy mindenki a saját tapasztalatai mentén jut el oda, hogy elkezdjen felelősséget vállalni önmagáért, a döntéseiért, a gondolkodásáért és az életéért. Aki még másokra mutogat, annak szüksége van arra, hogy egyre betegebb legyen. Ezek a tapasztalatok fogják elvezetni oda, hogy felvállalja a felelősséget.
Én is ezen az úton mentem, nálam a szülésélményeim voltak az egészségügyi rendszerből és másramutogatásból kivezető „sárga kőkockák”. Mindenki megkapja, ha nem az egészségén keresztül, akkor az élet más területén ezeket a lehetőségeket.

Miért halnak bele az emberek a rákba? Mert az a hitük, hogy ez egy halálos betegség. Azért, mert elhiszik, hogy ez egy kívülről rájuk szakadt sorscsapás. Azért, mert nem akarnak élni, mert félnek a haláltól, és azért mert az élet és ezzel a változás felvállalása helyett csak vegetálnak. Pótcselekvésbe menekülnek és hárítják a felelősségüket. A belénk sulykolt évezredes átok az: a test szennyes, az életünk már eredendően bűnös.
Amíg ezek dolgoznak bennünk, addig betegség is lesz. Hiába az orvostudomány fejlődése, míg a középkorban a pestis tizedelte az emberiséget, ma itt a modern verzió helyette: rák, autoimmun betegségek és társaik.


2 - Hogyan akarsz meghalni?

Legyőztük a pestist, mégsem lett egészségesebb az emberiség. Most minden családot érint - így vagy úgy - a rák, tehát ez a közellenség, majd ha feltalálják a rák ellenszerét, akkor majd jön valami más. Egyes orvosok védőoltanának még a legártalmatlanabb betegség ellen is, csak, hogy az írmagját is kiirtsák, éppen azt nem veszik észre, hogy ezzel a hozzáállással a saját írmagjukat irtják ki.
Eszembe jut az asztrológia tanárom kérdése: „Rendben, találjuk ki, hogyan lehet megoldani, hogy az emberek ne haljanak meg többé szívinfarktusban! Akkor miben haljanak meg helyette???”
Elgondolkodtató kérdés ugye? Nagyon messzire visz, ha az ember veszi a fáradtságot és elindul ezen a nyomon. Ugyanis mindenki, aki megszületett, meg is fog halni. Az orvosok és az emberek nagy része fél a haláltól és ellenségnek tekinti. Mindent megtesznek, hogy ne engedjék győzedelmeskedni. Ez viszont szélmalomharc, hiszen MINDENKI meghal egyszer! A gyökérben pedig megtaláljuk a materialista szemléletet még a vallásos orvosoknál is: nem hisznek abban, hogy a lélek tényleg halhatatlan, hogy az isteni gondviselésnek csak egy kis szelete az, hogy testben élve tapasztalhatunk.
Pedig, ha tudnám, hogy a halállal csak a testemet vetem le, mint egy elkopott ruhát, akkor nem próbálnám meg mindenáron összevarrni a már szétmálló cafatokat. Ha nem venném magamra az egyházak által rám aggatott bűnösséget, ha nem élném meg tisztátalannak a testemet, hanem - ahogyan Jézus mondta -, isten templomának tekinteném, akkor nem lenne szükség a rongyok foltozgatására, mert úgy vethetném le, hogy ép, szép, tiszta, csak már nincs rá szükségem. Amikor a halál nem ellenség, hanem természetes velejárója az életnek, amikor el tudunk köszönni egymástól, mert tudjuk, hogy úgyis újra és újra találkozunk és nem kell kapaszkodnunk egymásba. Nem szebb lenne így? 
Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség orvosokra. Aki holisztikusan nézi a világot, az már nem elégszik meg a mai „húsipari” orvosokkal, az már ha bármi jelzést kap a testétől igazi gyógyító után kutat. És bizony sokszor ezek a gyógyítók a közelében sem jártak az orvosi egyetemeknek. Sőt lehet, hogy az érettségijük is épp csak elégséges volt, viszont tudnak valamit. Azt az apróságot, hogy EGYek mindennel és ez az EGY gyógyít. Lehet, hogy diagnózis sem kell. Lehet épp egy ölelés hozza el a gyógyulás első lépését, vagy egy kirándulás, amikor valaki egybeolvad a természettel és egy fának dőlve évszázadok energiáját veszi magához.
A betegségiparban dolgozókkal pedig semmi probléma nincs, mert ők azt teszik, amit a legjobbnak tartanak, ugyanúgy, mint a hozzájuk forduló betegek. A zsák és a foltja megtalálják egymást. És ahogyan a testünk sejtjei folyamatosan megújulnak, a rendszerben is elkezdenek dolgozni a léleklátó orvosok, akiket megtalálnak mindazok, akiknek már ez kell. Ahogyan nő a kereslet, úgy fog nőni a kínálat is és a kettő egy emelkedő spirált hoz létre. Az nem baj, hogy a rendszer még félelemmel teli és sötét, mert benne van már a fényspirál és aki ébred, ezt keresi. Nem ránt kardot a sötét ellen, hanem meggyújtja a maga kis mécsesét.


3 - Neki még élnie kellett volna…

Korábban olvastam egy lányról, akit 23 évesen halálra gázolt egy autó. A hozzátartozó kétségbeesett fájdalomkiáltása ez volt: De neki még élnie kellett volna! Ugyanezt érzik most nagyon sokan a veronai buszbaleset kapcsán. Gyerekek voltak, fiatalok voltak, nekik még élni kellett volna!
A világon az egyik legnagyobb fájdalom-okozó gondolat a „volna”. Ezzel azt mondjuk, hogy nem helyes, ami van. Állandósítjuk magunkban a hiányérzetet és elindítunk egy ördögi kört. Nem a jó érzéseket teremtjük, hanem a rosszakat. Ráadásul, mivel itt sors-szintű történésről van szó, még csak észre sem vesszük azt, hogy teljesen beletapossuk önmagunkat a tehetetlenség érzésébe és elvesszük önmagunktól a jövőt.
Pedig egy-egy ilyen csapás, ami közelről érint bennünket pontosan azt szolgálja, hogy újraértékeljük a saját életünket. A gondolkodásunkat, szavainkat és tetteinket. Mert a gyászon és fájdalmon ugyan végig kell menni, de beleragadni nagyon nagy hiba.

Mindenki, aki megszületett erre a világra, az bizonyosan meg is fog halni. Vagy így, vagy úgy. Ez a rend. Már csak az a kérdés, hogy amikor elmegyek, akkor vajon lesz-e nyoma annak, hogy itt voltam? Marad-e olyan ember, akinek az életében bármilyen lenyomatot hagytam? A szeretetem jobbá tette-e a világot?
Ez a pillanat eljöhet évtizedek múlva és eljöhet még a mai napon. A körülöttem élők pillanata is eljöhet bármikor. Ezt tudjuk. És az ilyen tragédiák az arcunkba tolják: NE FELEDD, MINDEN MÚLANDÓ! És ez így van rendben, az élet pont ezzel válik igazán értékessé.
Nézz körül és szeresd, akit látsz. Megkaptuk a lehetőséget az életünkkel, éljünk vele.

Csodina


2016. december 15., csütörtök

Rendszerhiba?



Az utóbbi időben a barátaimmal történtek és a most megalkotott igencsak aggályos törvénymódosítások arra sarkalltak, hogy leírjam azt, amit gondolok.
Lehet, hogy sokan még nem látják, vagy hiszik el, de a „rendszer” már összeomlott. A pozíciójukra alkalmatlan emberek hoznak életellenes és félelemkeltésre való törvényeket. Olyan normákat tekint a társadalom elfogadottnak, ami teljesen természetellenes és semmi köze nincs az emberséghez és a szeretethez. Ez maga a halál.
És ez teljesen rendben van, mert a halálból fog új élet sarjadni. Elég megnézni a természetet: isten tudja, mióta így működik.
Jelenleg  a szakemberek nagy része, akik döntenek más emberek sorsáról, nincsenek önmagukkal sem tisztában.  Gyerekvédelmis, bíró és rendőr cselekszik önismeret híján félelemből és belső frusztrációból. Ráadásul még azzal sincsenek tisztában (már hogyan is lennének), hogy az önmagukról alkotott képük mennyire torz. Hozzájuk hasonló emberek alkotják  a  törvényeket és vezetik az országot. Régi, meg nem oldott családi szenvedésmintákkal küzdő pszichológus szakértők ítélnek meg embereket, akiket valójában nem is látnak, mert mindenkiben csak a saját démonjaikat látják, akikkel soha nem tudtak megbékélni. Itt tart a társadalom, itt tart ez az ország.
És ez teljesen rendben van, mert a démonok addig fognak mindenkit zaklatni, amíg egytől egyig le nem megyünk a saját pincénkbe rendet rakni.
Munkáltatók, cégvezetők, felső-,  közép és egyéb vezetők rugdossák és tartják félelemben az embereiket, mert azt hiszik, hogy másképp nem fognak dolgozni. A főnökök nem hisznek a dolgozókban, a tanárok nem hisznek a diákokban, senki nem hisz önmagában. Itt tart a rendszer.
És ez teljesen rendben van, mert előbb-utóbb elég elviselhetetlen lesz mindenkinek a saját élete és eljut egy olyan krízisbe, amikor már nincs más út, csak önmaga felvállalása.
A születés misztériumáról mit sem tudó, atyaúristen-szindrómában szenvedő, vagy csak szimplán perektől rettegő orvosok szülesztik a nőket, észre sem véve, hogy erőszakot követnek el. Anyák hiszik el, hogy a szülés borzalmas és csak az orvos, meg a szike mentheti meg őket és babájukat. Itt tarunk ma.
És ez teljesen rendben van. Mert amikor már elég rossz, akkor végre ki fogjuk mondani: nem jó, amit teszel velem. Nem kérek a „tudásodból”. Végre megadjuk azt a visszajelzést, amit az évszázados belénk égett jókislány-szerep nem engedett.
Van egy jó hírem, ami rossz. Vagy inkább rossz hírem, ami jó. A kinti világ, az embertelen, alkalmatlan, kiszolgáltatottságba taszító törvények és jogalkalmazók MIND, KIVÉTEL NÉLKÜL a mi teremtéseink. A mi félelmünk, a mi önbecsüléshiányunk, a mi frusztrációnk és meg nem oldott családi szenvedés-történetünk. A mi felelősségünk és a megváltoztatása is a mi lehetőségünk. Nem vagyunk ártatlan áldozatok! Minden pillanatban dönthetünk, minden pillanatban tehetünk mást, mint eddig és megvizsgálhatjuk, mi az bennünk, ami létre hívta a tapasztalásainkat.
Nekem volt, amikor ki kellett állnom, és a „rendszer szolgáival” szemben keményen meg kellett védenem a határaimat, mert korábban soha nem tettem meg. Sikerült. Azóta nem piszkálnak. Van, akinek az a feladata, hogy abbahagyja a félelemmel teli képek gyártását. Van, akinek pedig a szelídséget kell megtanulnia. Azt, hogy egy-egy félelmetes helyzet kinek milyen tanulságot, megtanulható és továbbléphető problémát jelez, ki-ki maga tudja csak eldönteni.
Elsődleges tanulási színterünk a családunk. Ha ott elkezdjük figyelni magunkat, az érzéseinket, szavainkat és tetteinket és CSAK OTT megtesszük, hogy rendezzük az életünket, a szeretetet erősítjük, teszünk önmagunkért, kapcsolódunk az isteni forráshoz, akkor a külső világunk is ehhez fog idomulni.
Nyilván nem fog azonnal eltűnni minden hibás mintánk és minden mumusunk, de ahogyan haladunk a valódi és teljes önismeret, önszeretet felé, úgy lesz minden más is harmonikus az életünkben. Lehet, hogy lesz néhány legyőzendő sárkány, megvívandó csata és garantált a vért izzadás, mert ezt szoktuk meg, de szépen át fog alakulni valami, elő fog bukkanni, el fog simulni és meg fog szépülni. A folyamat előre haladásával pedig el fog jönni a pont, amikor képesek leszünk felelősséget vállalni MINDENÉRT, ami körülöttünk és ezt megelőzően bennünk történik. Akkor és CSAK AKKOR leszünk képesek arra, hogy megfelelő embereket válasszunk vezetőnek, hogy azonnal elküldjük azokat, akik alkalmatlanok, hogy a szeretetteli, természetes szintet tegyük meg normának.
Időzz el a képnél:
Minden gyermek szeretetteli körülmények között, háborítatlanul születik és az édesanyja szerető karjaiban, családjával, testvéreivel tölti már az élete legelső óráit és napjait is. Minden gyermek szeretetteli és támogató közegben nevelkedik, megkapja a segítséget a környezetétől, hogy azzá a felnőtté válhasson, amire isteni rendeltetése és tehetsége van. Minden felnőtt olyan munkát végez, amit szeret, amihez tehetsége van. A munkahelyen és az iskolákban kíváncsiak mindenki teljes emberi mivoltára, ami által valódi közösségek alakulnak ki.
Az emberek lelkesek és szeretetteliek. Ha valahol valami nehézség, probléma, fájdalom van, akkor mindig keresnek olyan megoldást, ami mindenkinek jó. A betegek valódi odafordulást, támogatást és gyógyító energiát kapnak, ami által képessé válnak önmaguk újraépítésére. A szolgáltatók örömmel szolgáltatnak. A termelők tiszta szívvel és boldogan termelnek. A vezetők LÁTJÁK a többi embert teljes valójukban, képesek arra, hogy olyan módon szervezzenek és irányítsanak, amivel mindenkiből kihozzák a benne lévő isteni energiát. Mindenki azt teszi, amire született.
Mindenki azt teszi, amire született. Bár ez a kép illúziónak tűnik, nem is olyan nehezen elérhető. Csakis a TE döntésed, hogy ezt teszed-e. És ha te megteszed, akkor a körülötted élőket és legfőképpen a gyerekeidet ugyanerre fogod inspirálni. Nézz körül! Van körülöttünk sok-sok olyan ember, aki ezt megtette. Ismerek ilyen rendőrt, kereskedőt, óvónőt, ápolót. Akik boldogan teszik azt, amire születtek és ezzel olyat adnak a többi embernek, ami valódi, ami élő és ami követhető.
Egyetlen döntés csak: Az vagyok, aki vagyok, és azt teszem, ami én vagyok. Mindent megtettem, amit csak tehettem, hogy jobb legyen ez a világ.

Csodina

2016. október 4., kedd

Az ítélet: … … … halál?



Hazaárulók országa lettünk. Egymásnak estek az emberek, védik a saját igazukat és ítélkeznek egymás felett. Önmagában ezzel nem is lenne baj, hiszen mindannyian ítélkezünk, csak az nem mindegy, hogy mindezt hány emberre borítjuk rá. És főleg, hogy megmaradunk-e a másra mutogatásnál, avagy netán elgondolkodunk ezáltal önmagunkról is. És nem csak a szegény áldozat szintjén.
Talán nem véletlen, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk. Ha mindenki egyforma lenne, elég unalmas volna a világ. Egy bizonyos kérdésre számtalan válasz lehetséges és kinek-kinek a saját élettörténete miatt egészen más lehet a meglátása akkor is, ha éppenséggel ugyanazt a választ adta.
Ha csak a saját igazamat látom és én ’nem mentem el’- ’NEMmel szavaztam’ – ’érvénytelenül szavaztam’ – ’IGENnel szavaztam’, akkor meggyőződésem, hogy mindenki más helytelenül cselekedett, mert: közönyös és nem fejezi ki a véleményét, mert bedőlt az kormánypárti/ellenzéki/liberális/illiberális/tudjafene propagandának, mert idióta és mert hazaáruló.
Mindenki meg van róla győződve, hogy TUDJA, miért nem ment el, miért mondott IGENt/NEMet vagy írt baromságokat a szavazólapra a másik.
Csakhogy a kérdés nem erről szól. A vizsgakérdés csak ennyi: Megtetted-e azt, amit szívedben érzel? Azt tetted? Elmentél/nem mentél, mert BELÜL ezt érezted? IGENt/NEMet/ÉRVÉNYTELENt mondál-e, azért, mert ezt tartottad a MAGAD RÉSZÉRŐL helyesnek?
Vajon akkor lesz-e szebb a világ, ha mindenki ugyanazt gondolja? Vajon azért nem boldog most az életünk, mert MÁSOK ezt meg azt teszik, gondolják, mondják? Miért a politika, a kormány, Brüsszel és a migránsok az okai annak, hogy mi nem érezzük jól magunkat a bőrünkben?

Én teljesen nyugodt vagyok a végeredménytől függetlenül. Akkor is, ha megmagyarázták mindennek az ellenkezőjét is. Mert minden rendben van. Sőt: MINDEN RENDBEN VAN!
Azért, mert valaki vasárnap másként cselekedett, mint én, nem vált az ellenségemmé. A barátaimat, rokonaimat és üzletfeleimet nem emiatt szerettem eddig sem. Nekem belefér, ha két ember ugyanazzal a belső motivációval ellentétesen cselekszik, mert teljesen más a mentalitásuk, gondolkodásmódjuk, és a történet a hátuk mögött. Az is tökéletesen érthető, amikor két ember ugyanazt teszi, de 180 fokban ellentétes a mögötte lévő gondolatuk. A világ így tökéletes. Nem az a cél, hogy mindenkit meggyőzzünk arról, hogy nekünk van igazunk. Nem attól lesz szebb és jobb.
Ha végre olyan életet akarunk élni, ami méltó a bennünk lakó istenihez, akkor figyeljünk végre befelé. Hallgassuk azt a halk hangot, ami épít-buzdít-vigasztal. Mert amíg azokkal az eszmékkel, gondolatokkal vélt és valós sérelmekkel foglalkozunk, ami miatt tehetetlenséget és dühöt érzünk, addig nem tudjuk áramoltatni a szeretetet. Ha pedig nincs bennünk szeretet, akkor körülöttünk sem lesz. Ha nincs körülöttünk szeretet, akkor dühöt és tehetetlenséget fogunk érezni.
Érdemes lenne megtörni ezt az ördögi kört! Nézz körül: Isten nem válogat. Mindenki köré odavarázsolta a szépséget. Mi válogatunk.
Csak úgy kérdezem: láttad vasárnap a naplementét? Ma is lesz … ne felejts el ott lenni.

Csodina


2016. szeptember 19., hétfő

Két világ határán … újra



Írni kellene. Ezt mantrázom már időtlen idők óta. Néha kijön belőlem egy-egy téma, de ha lehet, akkor ellenállok. Sürgős mosogatni- és teregetnivalókkal bástyázom el magam.
A KÖNYVET kellene írni. Itt van, kísér és kísért, nem hagy békén. Egy baj van vele. A poklaimba kell érte bemenni. Milyen egyszerű volt az elsőt – a gyógyítót - megírni! Mindenre emlékeztem, a napló az agyamban volt mindarról, ami történt. A folytatás már nem ilyen egyszerű.
Milyen könnyű volt a látszólagos Happy Endig elmenni! És milyen borzalmasan idegesítő nézni a többit, ami már nem ilyen könnyű, ami már nem a szimpla diadalmenet.
Mitől félek? Itt van a zsigereimben. Hiszen ami történt már elmúlt, sok-sok szép és előremutató dolog. És olyanok is, amin sírtam, sírtunk és ha megírjuk, tördeljük, kinyomtattatjuk és eljut hozzád, akkor te is sírni fogsz. Mert az élet ilyen.
Katarzis. Pokol. Mennyország. Fekete, fehér, rózsaszín, és haragoszöld.
Eldöntöttem. Megírom a magam részét. De ezt már egy évvel ezelőtt is megtettem és mégsem engedtem, hogy beszippantson az örvény. És a napokat, heteket, hónapokat teleraktam pótcselekvéssel.  Megmagyaráztam magamnak. És megmagyaráztam mindenkinek, aki a külvilágom szerepeit játssza. Ők hittek nekem. Én nem hiszek magamnak. Állok az ösvény elején, tudom, hogy végig fogok menni rajta. Végigmegyek, mert nincs más választásom. Ezért jöttem. Ezt akartam. Jaj nem akarom, miközben nagyon akarom! Széttép, bedarál, megöl és feltámaszt. Tavaly ugyanitt álltam, ugyanezt éreztem.  Eltelt majdnem 12 hónap. Valami megváltozott. Mások a jelek. Tolong bennem egy másik könyv, de addig nem tud utat törni magának, amíg ez a régi, Ő, meg nem születik erre a világra. Nem rangsorolhatom át. Tudom. Érzem. Mondta. És a jeleket látom. Nem tehetem meg, hogy ne adjam át magam neki.
Éjjel álmodtam. Kísértett a meg nem írt, a ki nem mondott. Megkaptam a kulcsot, de felébredve nem találtam hozzá a zárat. Mert az az ajtó nem itt van, ez még nem az a táj. Majd az ösvény túlsó végén. Igen ott lesz a kapu, amibe beleillik. És odáig egyedül kell eljutnom.
Félek, nagyon félek. Attól is, hogy megírom és attól is, hogy nem. Mindent át kell hozzá alakítanom, mély levegőt kell vennem és teljesen fel kell forgatni az életemet, az életünket. Nem takarózhatok tovább a családommal, mert ez már a végső idő. A jelek jönnek és cselekedni kell. Most. Már nem napolhatom el.

Az idő eljött és most átadom magam. Ha eltűnök, ne keressetek. Elő fogok jönni, amikor az ösvény végére értem. Másik világba utazom. Onnan csak a könyvvel jutok ki. Kijutok, mert ez az utam. Ez a dolgom. Megteszem. Most.
MOST
Csodina

2016. július 13., szerda

Kedves Szülészorvos!




Szeretném elmondani neked mindazt, amivel tartozom. Mert eddig nem voltam őszinte veled és nem tudhatsz olyan dolgokat, amiket tudnod kell.

Abból indulok ki, hogy azért vagy orvos, mert segíteni akarsz az embereken. Ezt azért fontos leszögezni, mert van köztetek olyan, akit nem ez motivál – ő nagy eséllyel nem fogja ezt a levelet elolvasni. A másik nagyon fontos kiinduló dolog az eskü, amit tettél. Majd utalni fogok rá.
 Hat gyermeket szültem, az első kettőt kórházban, négyet pedig itthon. Még mielőtt valaki beskatulyázna, szólok, hogy ti, orvosok segítettetek abban, hogy ezt a lehetőséget válasszam. Ugyanis eljutottam oda, hogy félnék a kezetek közé kerülni. Az, hogy ezt most ilyen nyíltan felvállalom és elmondom, azért van, mert rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon sok nő éli meg hozzám hasonlóan a veletek való kapcsolatot. 

Mivel te jó szándékú vagy és az esküdhöz híven nem akarsz ártani, ezért fontos lenne, hogy visszajelzést kapjál a nőktől, akikkel a munkád során találkozol. Méghozzá ŐSZINTE visszajelzést. Tőlem az első és második orvos is kapott pénzt hálám jeléül. Mindketten azt hiszik, hogy jót tettek velem, de ez nem igaz. Az elsőnél főleg nagyon nem az. A hálám a normális hangvételnek és emberi hozzáállásnak szólt, főleg annak fényében, hogy a szülőszobára felvevő ügyeletes doki bunkó volt és durva.

Sokszor csak utólag jövünk rá, hogy az, ami a szülésünkkor történt velünk, mennyire nem volt helyén és rendjén való. Akkor az ember örül, hogy túl van rajta, örül a babájának és el van foglalva azzal, hogy az új szerepbe beletanuljon. Csakhogy ezzel nincsen még elintézve a dolog. Ugyanis jön sokaknál a depresszió, vagy a kistesó érkezése kapcsán a frász: Úristen mi vár rám! És ilyenkor a nők igen nagy hányada rájön, hogy valamit másképpen szeretne. Orvost vált, másik kórházat keres, netán elgondolkodik az otthonszülésen. Az orvos pedig, aki hálapénzt kapott nem tudja, hogy rájöttünk: nem is vagyunk neki hálásak.

Leírom neked a legfontosabbakat, amiket nem mondtak el neked a nők.

Amikor ügyeletesként belépsz a szülőszobába és megvizsgálsz, akkor az én oldalamról nézve egy vadidegen vagy (döntő többségében férfi), aki a nemi szervemben turkál – ott, ahová nem sok embert engedek. Ha ráadásul mindezt fájás közben teszed – mert úgy gondolod, hogy akkor több információhoz jutsz–, avagy kézzel rásegítesz egy kicsit, hogy gyorsabban haladjon a folyamat, akkor ERŐSZAKOT TESZEL RAJTAM.

Mindezek, kezdve azzal, hogy be sem mutatkoztál, munkadarabnak tekintesz (mert neked egy vagyok a millióból), nem tájékoztatsz, mert erre nincs időd és úgy gondolod elég, ha én együttműködöm, nem a szülés haladását segítő oxitocin termelését fogja támogatni, hanem adrenalinnal nyomja tele a testemet. Ezek után joggal (?) csóválod meg a fejedet, hogy nem halad eléggé ez a szülés és elrendeled a megmentésemre az infúziót. Attól aztán beindul minden! Csak azzal nem vagy tisztában, pedig tanultad az egyetemen, hogy a saját oxitocinom, mivel az agyamban is ott van, ezért megsegít endorfinnal is, míg a szintetikus, kívülről jövő hormon az agy-vér gát miatt kizárólag a méhtevékenységemet fokozza, na meg a fájdalmat erősíti fel. És a te szemszögedből jó lesz az eredmény: a fájásgyenge nőből kiszüleszted a gyereket, épp csak fogalmad sincsen, milyen áron! BRUTÁLIS FÁJDALOM ÁRÁN! Míg te azt éled, hogy megmentettél engem, én azt élem, hogy erőszakot tettél rajtam. És ha nincs szerencsém egyetlen egy háborítatlan szüléshez sem, akkor azt fogom hinni, hogy a szülés ilyen halálosan fáj. És te is ezt fogod hinni. És meg fogsz menteni, mert már van EDA. De nem jut eszedbe, amikor felajánlod, hogy elmondd, milyen kockázatai vannak. És én nem is figyelnék rád, hiszen a kétperces „oxis” fájások között az ember már szinte a császárért könyörög. Ha pedig ezt teszem, te ismét megmenthetsz, kiveheted belőlem a gyereket. És közben megint csak nem tudod, mekkora sebet okoztál. Mert nem fogom elmondani. Én tudod mit köszönhetek a császármetszésnek? Két barátnőm elvesztését. Én megúsztam, ők nem. És nekik nem sikerült még feldolgozniuk, én pedig a természetes szüléseim miatt olyan fájdalmas sebet bökök a lelkükön, hogy inkább eltűntek az életemből. Te ezekről mit sem tudsz. Azt hiszed, helyesen cselekedtél, amikor a faros babáikat nem hagytad normálisan megszülni. Az egyiküknél programcsászár volt a szerinted legjobb megoldás. Első babánál. Most pedig a másodiknál már „természetesen” fel sem vetődhet más.

Belegondolsz abba, hogy ilyenkor, amikor egy faros babánál azonnal a császárt veszed elő, mint biztonságos megoldást, akkor azzal mit mondasz? Azt mondod: nem értek hozzá. Érted? Ez a TE hiányosságod. A babák egy része faros. Ez így volt az emberiség kezdetétől. Ezek a babák is megszülettek. A legtöbbjük épségben. A természetnek ez a rendje. Nem mindenki a tökéletes tankönyvi pozícióval indít. Attól még nem eleve esélytelen!

Hoppá, indít! Ez még egy sokakat érintő kérdés. Azt szoktad mondani a kismamáknak, hogy veszélyes dolog a túlhordás. És ez valóban így is van. Ami a bajom veled és majdnem minden szülésszel, akihez szerencsém volt (és nagyon sok kismamatársamnak), hogy notóriusan túlhordásnak mondjátok a terminustúllépést. Ezzel pedig félrevezetitek a kismamákat. Riogatjátok és félelemmel manipuláljátok. Aztán közlitek: be kell feküdni, be kell indítani, mert ez a protokoll.
Ezzel azért van egy kis bibi, de nem akarom hosszúra nyújtani, ezért inkább csak kérdezek, illetve kérek valamit. Gondold végig, hogy hány olyan szülést „segítettél” indítással, ahol aztán az anya fájásgyenge volt, illetve a baba nem illeszkedett be és végül császár lett. Csak úgy nagyjából. És hány gyereknél volt, hogy a kiemelés után derült ki, hogy még csupa magzatmáz, lehet, hogy a terminus el volt számolva, mert nem épp 40 hetesnek nézett ki. Én ismerek jópár ilyen császárba hajszolt anya-baba párost, akiknél a fájásgyengeség és beilleszkedési probléma oka kizárólag a türelmetlenség volt,mert egyszerűen még nem volt ott a szülés ideje. Elhiszed, hogy ők nem szívrepesve gondolnak terád? Van köztük egy olyan család, akik eldöntötték az ilyen „szülesztésük” után, hogy a kistestvér érkezésekor egyáltalán nem fognak orvos keze közé kerülni, már a várandósság alatt sem. Ami ugye veszélyesen hangzik, de náluk épp ti okoztátok a veszélyt azzal, hogy a szülést idő előtt megindítottátok és ezáltal belehajszoltátok egy teljesen fölösleges nagy hasi műtétbe az anyát.
A másik ­– az én mérnökagyamnak vörös posztó – a protokoll. Amit kötelezőként tálaltok a szülő nőnek: kötelező gátmetszés első szülésnél, hanyattfekvő kitolás és társai.  Kérdem én: ha nem minden kórházban azonos a protokoll, ami ugye egyértelműen így van, akkor mégis tisztában vagytok vele, hogy valamit tuti nem jól csináltok? Vagy ha a tiétek a tökéletes, akkor a másik kórházban nem csinálják jól, ugye? Ráadásul az első szülő nők megcsonkítása gátmetszéssel – rutinszerűen, mert protokoll­ – azért is sántít, mert ha az én gátam 20 évesen nem elég rugalmas és vágni kell, akkor vajon 30 évesen a többedik gyereknél miért lenne tágulékonyabb? Ezt valahogy sosem sikerült megkajálnom, mert egyszerűen logikátlan. És főleg ha a bábai statisztikákat nézem, ahol nem a hanyattfektetés a divat és a gátvédelemhez is értenek, egyszerűen hazugságnak tűnik a magyarázatotok.

A következő tétel előtt szeretném a hálámat kifejezni, mert ha ezt a bekezdést is olvasod, akkor jó úton jársz afelé, hogy valami nagyon fontosat megtudj, ami által megváltoztathatod azt a negatív képet, amit sok-sok nő őriz rólad. Köszönöm a bizalmadat!

Kérdésem: te kitől tanultad meg a szülést? Professzortól? Ő vajon férfi? Mit tud ő és ezáltal mit tudsz te a szülésről? Hány nőtől tanultál a hivatásod megélése közben? Hozzám hasonló, „laikus” kismamákra gondolok. Akiknek az agyában nincs semmilyen okosság, viszont működik bennük az ösztön. Az a bizonyos őserő, ami szavakkal nem leírható. Az, ami félelmetessé és egyben gyönyörűvé teszi a szülő nőket. 

Tedd meg egyszer, hogy megnézel egy valóban természetes szülést. Olyat, amit nem vezet senki. Olyat, amilyenre a női test teremtve lett. És utána kérdezd meg magadtól, hogy milyen érzés volt azt a nőt látni. És ha félelem van benned, akkor dolgozz magadban ezen!

Ezt az erőt a kórházban nagyon ritkán látjátok meg teljes valójában, pedig minden szülő nőhöz elérkezik. Megéltem, bár az első szülésem annyira a ti befolyásotok alatt volt, hogy fogalmam sem volt róla. A másodiknál már jobban átélhettem, de még nem volt tudatos. Később a bábai szemlélet tanulmányozása során kezdett el derengeni, hogy mi is történik velem. Az első otthonszülésemnél még nehezteltem a bábára, amiért nem vizsgálgat és nem mondja, hogy hol tartok. És ő éppen ezzel a passzívnak tűnő, háttérben figyelő, szeretetteli légkört sugárzó és támogató hozzámállásával hagyta érvényesülni azt az erőt, aminek semmi köze nincs az agyi okosságokhoz, ami ott van a lefialó macskáknál is és elérkezett hozzám is. A Természet tudása. Az Isten megnyilvánulása. A biológiai norma (bocsánat, erre nem tudok jó magyar kifejezést). 

Csak szólok: bár te rengeteg szülénél ott voltál, nem te szültél. Az a szülés nem a tiéd, hanem az anyáé és a babáé. Mindkettejük teste és munkája szent. Ami az anyának jó, az jó a babának és ami rossz, az mindkettejüknek rossz. Kérlek, óvd az anyát! Légy támasza, hogy a szülés erejének átadhassa magát! Éppen olyan intim tánc ez, mint a szeretkezés, amelyből a baba megfogant! És ha egy nő arra kér, legyél ott a szülésénél, akkor légy érte hálás, mert a bizalmába fogadott. És tedd meg őérte, önmagadért és a következő generáció jólléte érdekében, hogy hagyod a nőt szülni. Úgy, ahogyan az az anyának jó. 

Azt pedig, hogy milyen szintű kiszolgáltatottságot élhetek én meg a szülésnél, azzal próbálhatod ki, ha felmászol arra a bizonyos „kecskére” pucér fenékkel, vadidegen emberek előtt. Ha ezt kipróbálod, akkor hidd el, másképp fogsz rám nézni és a nőgyógyászati vizsgálatnál nem fogsz megpaskolgatni, hogy „lazítson már kicsit”. Sőt talán arra is rájössz, hogy nem kellemes, amikor a nyitott ajtón a pucér alsó fertályadba láthat bárki arra járó.

Bízom benne, hogy a lányaim már olyan orvosokkal fognak találkozni, akik tisztelik a nőket és nem hiszik magukat okosabbnak a természetnél. Szeretném látni, ahogyan a szülés visszakerül a bábai gondoskodás asszonykezébe, ahová való. A magasan képzett orvosok pedig akkor ugorjanak és adják a tudásuk legjavát, amikor arra valóban szükség van. Mert ha így teszel, akkor valóban ’Gyógyítani’ fogsz, valóban ’Nem ártasz’ és a hozzád fordulók hálája nem a félelmeken fog alapulni.
Vajon te leszel az egyik ilyen orvos?

Csodina