2016. július 13., szerda

Kedves Szülészorvos!




Szeretném elmondani neked mindazt, amivel tartozom. Mert eddig nem voltam őszinte veled és nem tudhatsz olyan dolgokat, amiket tudnod kell.

Abból indulok ki, hogy azért vagy orvos, mert segíteni akarsz az embereken. Ezt azért fontos leszögezni, mert van köztetek olyan, akit nem ez motivál – ő nagy eséllyel nem fogja ezt a levelet elolvasni. A másik nagyon fontos kiinduló dolog az eskü, amit tettél. Majd utalni fogok rá.
 Hat gyermeket szültem, az első kettőt kórházban, négyet pedig itthon. Még mielőtt valaki beskatulyázna, szólok, hogy ti, orvosok segítettetek abban, hogy ezt a lehetőséget válasszam. Ugyanis eljutottam oda, hogy félnék a kezetek közé kerülni. Az, hogy ezt most ilyen nyíltan felvállalom és elmondom, azért van, mert rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon sok nő éli meg hozzám hasonlóan a veletek való kapcsolatot. 

Mivel te jó szándékú vagy és az esküdhöz híven nem akarsz ártani, ezért fontos lenne, hogy visszajelzést kapjál a nőktől, akikkel a munkád során találkozol. Méghozzá ŐSZINTE visszajelzést. Tőlem az első és második orvos is kapott pénzt hálám jeléül. Mindketten azt hiszik, hogy jót tettek velem, de ez nem igaz. Az elsőnél főleg nagyon nem az. A hálám a normális hangvételnek és emberi hozzáállásnak szólt, főleg annak fényében, hogy a szülőszobára felvevő ügyeletes doki bunkó volt és durva.

Sokszor csak utólag jövünk rá, hogy az, ami a szülésünkkor történt velünk, mennyire nem volt helyén és rendjén való. Akkor az ember örül, hogy túl van rajta, örül a babájának és el van foglalva azzal, hogy az új szerepbe beletanuljon. Csakhogy ezzel nincsen még elintézve a dolog. Ugyanis jön sokaknál a depresszió, vagy a kistesó érkezése kapcsán a frász: Úristen mi vár rám! És ilyenkor a nők igen nagy hányada rájön, hogy valamit másképpen szeretne. Orvost vált, másik kórházat keres, netán elgondolkodik az otthonszülésen. Az orvos pedig, aki hálapénzt kapott nem tudja, hogy rájöttünk: nem is vagyunk neki hálásak.

Leírom neked a legfontosabbakat, amiket nem mondtak el neked a nők.

Amikor ügyeletesként belépsz a szülőszobába és megvizsgálsz, akkor az én oldalamról nézve egy vadidegen vagy (döntő többségében férfi), aki a nemi szervemben turkál – ott, ahová nem sok embert engedek. Ha ráadásul mindezt fájás közben teszed – mert úgy gondolod, hogy akkor több információhoz jutsz–, avagy kézzel rásegítesz egy kicsit, hogy gyorsabban haladjon a folyamat, akkor ERŐSZAKOT TESZEL RAJTAM.

Mindezek, kezdve azzal, hogy be sem mutatkoztál, munkadarabnak tekintesz (mert neked egy vagyok a millióból), nem tájékoztatsz, mert erre nincs időd és úgy gondolod elég, ha én együttműködöm, nem a szülés haladását segítő oxitocin termelését fogja támogatni, hanem adrenalinnal nyomja tele a testemet. Ezek után joggal (?) csóválod meg a fejedet, hogy nem halad eléggé ez a szülés és elrendeled a megmentésemre az infúziót. Attól aztán beindul minden! Csak azzal nem vagy tisztában, pedig tanultad az egyetemen, hogy a saját oxitocinom, mivel az agyamban is ott van, ezért megsegít endorfinnal is, míg a szintetikus, kívülről jövő hormon az agy-vér gát miatt kizárólag a méhtevékenységemet fokozza, na meg a fájdalmat erősíti fel. És a te szemszögedből jó lesz az eredmény: a fájásgyenge nőből kiszüleszted a gyereket, épp csak fogalmad sincsen, milyen áron! BRUTÁLIS FÁJDALOM ÁRÁN! Míg te azt éled, hogy megmentettél engem, én azt élem, hogy erőszakot tettél rajtam. És ha nincs szerencsém egyetlen egy háborítatlan szüléshez sem, akkor azt fogom hinni, hogy a szülés ilyen halálosan fáj. És te is ezt fogod hinni. És meg fogsz menteni, mert már van EDA. De nem jut eszedbe, amikor felajánlod, hogy elmondd, milyen kockázatai vannak. És én nem is figyelnék rád, hiszen a kétperces „oxis” fájások között az ember már szinte a császárért könyörög. Ha pedig ezt teszem, te ismét megmenthetsz, kiveheted belőlem a gyereket. És közben megint csak nem tudod, mekkora sebet okoztál. Mert nem fogom elmondani. Én tudod mit köszönhetek a császármetszésnek? Két barátnőm elvesztését. Én megúsztam, ők nem. És nekik nem sikerült még feldolgozniuk, én pedig a természetes szüléseim miatt olyan fájdalmas sebet bökök a lelkükön, hogy inkább eltűntek az életemből. Te ezekről mit sem tudsz. Azt hiszed, helyesen cselekedtél, amikor a faros babáikat nem hagytad normálisan megszülni. Az egyiküknél programcsászár volt a szerinted legjobb megoldás. Első babánál. Most pedig a másodiknál már „természetesen” fel sem vetődhet más.

Belegondolsz abba, hogy ilyenkor, amikor egy faros babánál azonnal a császárt veszed elő, mint biztonságos megoldást, akkor azzal mit mondasz? Azt mondod: nem értek hozzá. Érted? Ez a TE hiányosságod. A babák egy része faros. Ez így volt az emberiség kezdetétől. Ezek a babák is megszülettek. A legtöbbjük épségben. A természetnek ez a rendje. Nem mindenki a tökéletes tankönyvi pozícióval indít. Attól még nem eleve esélytelen!

Hoppá, indít! Ez még egy sokakat érintő kérdés. Azt szoktad mondani a kismamáknak, hogy veszélyes dolog a túlhordás. És ez valóban így is van. Ami a bajom veled és majdnem minden szülésszel, akihez szerencsém volt (és nagyon sok kismamatársamnak), hogy notóriusan túlhordásnak mondjátok a terminustúllépést. Ezzel pedig félrevezetitek a kismamákat. Riogatjátok és félelemmel manipuláljátok. Aztán közlitek: be kell feküdni, be kell indítani, mert ez a protokoll.
Ezzel azért van egy kis bibi, de nem akarom hosszúra nyújtani, ezért inkább csak kérdezek, illetve kérek valamit. Gondold végig, hogy hány olyan szülést „segítettél” indítással, ahol aztán az anya fájásgyenge volt, illetve a baba nem illeszkedett be és végül császár lett. Csak úgy nagyjából. És hány gyereknél volt, hogy a kiemelés után derült ki, hogy még csupa magzatmáz, lehet, hogy a terminus el volt számolva, mert nem épp 40 hetesnek nézett ki. Én ismerek jópár ilyen császárba hajszolt anya-baba párost, akiknél a fájásgyengeség és beilleszkedési probléma oka kizárólag a türelmetlenség volt,mert egyszerűen még nem volt ott a szülés ideje. Elhiszed, hogy ők nem szívrepesve gondolnak terád? Van köztük egy olyan család, akik eldöntötték az ilyen „szülesztésük” után, hogy a kistestvér érkezésekor egyáltalán nem fognak orvos keze közé kerülni, már a várandósság alatt sem. Ami ugye veszélyesen hangzik, de náluk épp ti okoztátok a veszélyt azzal, hogy a szülést idő előtt megindítottátok és ezáltal belehajszoltátok egy teljesen fölösleges nagy hasi műtétbe az anyát.
A másik ­– az én mérnökagyamnak vörös posztó – a protokoll. Amit kötelezőként tálaltok a szülő nőnek: kötelező gátmetszés első szülésnél, hanyattfekvő kitolás és társai.  Kérdem én: ha nem minden kórházban azonos a protokoll, ami ugye egyértelműen így van, akkor mégis tisztában vagytok vele, hogy valamit tuti nem jól csináltok? Vagy ha a tiétek a tökéletes, akkor a másik kórházban nem csinálják jól, ugye? Ráadásul az első szülő nők megcsonkítása gátmetszéssel – rutinszerűen, mert protokoll­ – azért is sántít, mert ha az én gátam 20 évesen nem elég rugalmas és vágni kell, akkor vajon 30 évesen a többedik gyereknél miért lenne tágulékonyabb? Ezt valahogy sosem sikerült megkajálnom, mert egyszerűen logikátlan. És főleg ha a bábai statisztikákat nézem, ahol nem a hanyattfektetés a divat és a gátvédelemhez is értenek, egyszerűen hazugságnak tűnik a magyarázatotok.

A következő tétel előtt szeretném a hálámat kifejezni, mert ha ezt a bekezdést is olvasod, akkor jó úton jársz afelé, hogy valami nagyon fontosat megtudj, ami által megváltoztathatod azt a negatív képet, amit sok-sok nő őriz rólad. Köszönöm a bizalmadat!

Kérdésem: te kitől tanultad meg a szülést? Professzortól? Ő vajon férfi? Mit tud ő és ezáltal mit tudsz te a szülésről? Hány nőtől tanultál a hivatásod megélése közben? Hozzám hasonló, „laikus” kismamákra gondolok. Akiknek az agyában nincs semmilyen okosság, viszont működik bennük az ösztön. Az a bizonyos őserő, ami szavakkal nem leírható. Az, ami félelmetessé és egyben gyönyörűvé teszi a szülő nőket. 

Tedd meg egyszer, hogy megnézel egy valóban természetes szülést. Olyat, amit nem vezet senki. Olyat, amilyenre a női test teremtve lett. És utána kérdezd meg magadtól, hogy milyen érzés volt azt a nőt látni. És ha félelem van benned, akkor dolgozz magadban ezen!

Ezt az erőt a kórházban nagyon ritkán látjátok meg teljes valójában, pedig minden szülő nőhöz elérkezik. Megéltem, bár az első szülésem annyira a ti befolyásotok alatt volt, hogy fogalmam sem volt róla. A másodiknál már jobban átélhettem, de még nem volt tudatos. Később a bábai szemlélet tanulmányozása során kezdett el derengeni, hogy mi is történik velem. Az első otthonszülésemnél még nehezteltem a bábára, amiért nem vizsgálgat és nem mondja, hogy hol tartok. És ő éppen ezzel a passzívnak tűnő, háttérben figyelő, szeretetteli légkört sugárzó és támogató hozzámállásával hagyta érvényesülni azt az erőt, aminek semmi köze nincs az agyi okosságokhoz, ami ott van a lefialó macskáknál is és elérkezett hozzám is. A Természet tudása. Az Isten megnyilvánulása. A biológiai norma (bocsánat, erre nem tudok jó magyar kifejezést). 

Csak szólok: bár te rengeteg szülénél ott voltál, nem te szültél. Az a szülés nem a tiéd, hanem az anyáé és a babáé. Mindkettejük teste és munkája szent. Ami az anyának jó, az jó a babának és ami rossz, az mindkettejüknek rossz. Kérlek, óvd az anyát! Légy támasza, hogy a szülés erejének átadhassa magát! Éppen olyan intim tánc ez, mint a szeretkezés, amelyből a baba megfogant! És ha egy nő arra kér, legyél ott a szülésénél, akkor légy érte hálás, mert a bizalmába fogadott. És tedd meg őérte, önmagadért és a következő generáció jólléte érdekében, hogy hagyod a nőt szülni. Úgy, ahogyan az az anyának jó. 

Azt pedig, hogy milyen szintű kiszolgáltatottságot élhetek én meg a szülésnél, azzal próbálhatod ki, ha felmászol arra a bizonyos „kecskére” pucér fenékkel, vadidegen emberek előtt. Ha ezt kipróbálod, akkor hidd el, másképp fogsz rám nézni és a nőgyógyászati vizsgálatnál nem fogsz megpaskolgatni, hogy „lazítson már kicsit”. Sőt talán arra is rájössz, hogy nem kellemes, amikor a nyitott ajtón a pucér alsó fertályadba láthat bárki arra járó.

Bízom benne, hogy a lányaim már olyan orvosokkal fognak találkozni, akik tisztelik a nőket és nem hiszik magukat okosabbnak a természetnél. Szeretném látni, ahogyan a szülés visszakerül a bábai gondoskodás asszonykezébe, ahová való. A magasan képzett orvosok pedig akkor ugorjanak és adják a tudásuk legjavát, amikor arra valóban szükség van. Mert ha így teszel, akkor valóban ’Gyógyítani’ fogsz, valóban ’Nem ártasz’ és a hozzád fordulók hálája nem a félelmeken fog alapulni.
Vajon te leszel az egyik ilyen orvos?

Csodina


2016. június 7., kedd

A Semmi és a Minden



Mosogatás közben ért a felismerés: Úristen, mindjárt kilenc óra és még semmit sem csináltam!
Van egy csomó dolgom, a szőnyeget ki kell mosni, mert a Baba tegnap ráöntötte a feketeribizlilét, a borsót le kell szedni, a tegnap leszedett még ki sincs fejtve. A fagyasztót ki kell takarítanom és be kell indítani, mert már nem fér több holmi a kicsibe. Takarítás, pakolás, főzés és a többi.
És ma írni fogok. Isten bizony! De nem, mert mikor? Annyi dolgom van. Még nem csináltam semmit.
De mi is volt az a semmi?
Megetettem a macskákat. Megágyaztam és megmértem Kadosa lázát, mert tegnap lerobbant. Ma már csak hőemelkedés, éljen! Tisztába raktam a babát, ami így röviden hangzik, viszont mivel levette a kakis pelusát és azt lobogtatva rohangált fel-alá, ez a művelet – beleértve a kakis body szakszerű levételét a „cucc” szétkenése nélkül – mégsem a rutin fél perc volt.
A rámoló kisdedtől elkoboztam pár dolgot (a macskakajától a porcelánbögrén át a nyers tojásig), megnyugtattam a hisztibe forduló ovisomat, körbekutattam a házat és környékét, megállapítván: egyetlen tiszta kislábas sincs (a négyből), így kénytelen vagyok mosogatni, hogy az óhajtott tejeskávét meg tudjam csinálni. Pedig este elmosogattam egy csomó mindent. Csak a kislábas maradt ki.
Ez a pillanat az, amikor rájövök: mi is az a semmi? Mindaz a minden, amit a szemem kinyitásától, annak becsukásáig naponta művelek. Most akkor minden, vagy semmi?
Persze attól függ, honnan nézem.

Vajon milyen régről belénk kódolódott, társadalmi elváráson alapuló rémálom ez? Mert, hogy rémálom, az nem is kérdés. Mikor heti hét napon szembesülök azzal, hogy sajnos egy nap csak 24 órából áll, pörgök, mint egy megkergült búgócsiga és nem érek a végére.
Csak ötperces meló ez is, az is. Éppen csak van belőle ötszáz… és a mosogatás sem öt perc, hanem legalább ötször öt. Mert előtte el kell pakolni, ha kint mosogatok, akkor ki kell cuccolni. A gyerekek vagy segítenek épp, vagy nem.  A Baba nyafog, fel kell venni, meg kell nyugtatni. A srácok összebalhéznak, Hajnikám nyivákol: kérek kekszet!
A mérnök-énem próbál valami rendszert vinni a mindennapokba, több-kevesebb sikerrel. Viszont a család képtelen úgy működni, mint egy gyár, ahol minden csavar a helyén van. Itt vannak napok, amikor MINDEN csavar a földön hever és SEMMI nincs a helyén. És ha belegondolok, pontosan ezek a napok azok, amikor igazán helyet kap a szeretet és az elfogadás.
Mert szeretem ezeket a kis zsiványokat, akik felforgatják a rendet, hangerősek és rámenősek.
 Mert mindemellett, sőt éppen ezekkel megmutatják azt, amit az évek és a rendszer már kinevelt belőlünk. Ők még sokkal közelebb vannak az isteni rendhez, ahol más a MINDEN és a SEMMI.
És amikor sikerül nyugodtan szemlélni a káoszt, megtalálni önmagamban a rendet, akkor nagyon gyorsan a helyére kerül minden. Akkor elengedem a megfelelést, megélem a szeretetet és hirtelen hegyeket tudok megmozgatni.
Este visszanézve pedig azt fogom érezni: mennyi MINDENT megcsináltam! Elégedett leszek, és még írtam is.
És csodálkozni fogok, miért is érezhetem semminek a gyerekekkel való sziszifusziságokat. Hiszen ez a legnagyobb minden, hát nem?

Csodina

2016. április 28., csütörtök

Boldogságbomba



Boldogságbomba robbant az életemben két hónappal ezelőtt. A nagylányom, betöltvén a 18. életévét, hozzánk költözött.
A lépésének persze voltak előzményei. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor ide a hegytetőre költöztünk, a volt férjem nem engedte, hogy ő is velünk jöjjön, engem pedig nagyban hátráltatott az a váláskori egyezségünk, amibe kizárólag félelemből mentem bele. Bíztam benne, hogy a Sors szépen elintézi azt, ami már elrendeltetett: a leányzónak mellettem a helye.
Akkor másfél évig pereskedtem, de hiába: az idő ellenem dolgozott. Nagyon kemény volt elengedni mindkét nagy gyerekemet, vasárnapi anyuka lettem. Közben születtek a kicsik, egyre többen lettünk, a remény a gimivel, a szerelmekkel, barátnőkkel teljesen szétfoszlani látszott.
Aztán egyre sűrűbben előkerült a téma: jönni akar. És jöttek az akadályok: nincs elég helyünk, így is szűken vagyunk. Ő nem szeretne másik suliba, idegen osztályba menni, de fél a magántanulóságtól is, hisz egyedül, nyaggatás nélkül nem tud tanulni. Nem jó, sehogyan sem jön ez össze.
Kitaláltunk mindenféle jövőbeni lehetőséget, hogy na majd akkor ezek a problémák megoldódnak: ha a párom új munkahelyet talál és átmenetileg albérletbe megy, ha bővítünk, ha építkezünk, ha jó idő lesz és lehet sátorozni… Persze hiába vártunk, nem történt semmi. Semmi, csak a kétségbeesett jelek szaporodtak.

„Anya, azon gondolkodtam, hogy ott hagyom az iskolát”
Nagy-nagy beszélgetés, email az apukának: helyzet van, üljetek le beszélgetni.
Hiába. Beszélgetés nincs, veszekedés van és értetlenkedés: hogyan is lenne itt baj, mikor most az eddigi legjobbak a jegyei??? Épp csak az nem tűnik fel – rajtam kívül – senkinek, hogy milyen áron.

A másik nagy-nagy lökés az volt, amikor felajánlottam, hogy segítek tanulni. Én ügyködtem a konyhában, a Nagylány pedig hozta a megtanulandó magyar tételt. Az ember tragédiája. Először még viccelődtem, idéztem az Emberke tragédiájából: „Luciferkó nyavalyás, te vagy mindenben hibás”.
A folytatás nem volt vicces. Elolvasta az első két mondatot, ami tényleg szuper volt, megállná a helyét egy ELTE-s vizsgán is. Kértem, hogy akkor ezt most mondd el a saját szavaiddal. Erre zokogásban tört ki: „anya, nekem nincsenek saját szavaim…”.
Azt éreztem, megszakad a szívem. Itt van egy okos, értelmes majdnem felnőtt nő, aki elhiszi magáról, hogy nem elég jó semmiből. El voltam keseredve, hogy nem tudok segíteni neki.
Újabb email az apukának, újabb körök, és ultimátum a páromnak: akármi is lesz az ára, a gyereknek ide kell jönnie, mielőtt belebetegszik ebbe az egészbe.
Rengeteget beszélgettünk az itthoni tanulás lehetőségeiről, hiszen ezt az oldalt nem ismerte, a „hagyományos ” rendszerbe szocializálódott bele. Szerettem volna, ha tájékozott döntést tud hozni, ehhez viszont szüksége volt arra, hogy megismerje a másik oldalt is. Próbáltam nem győzködni, mert annak nem lett volna értelme, de nagyon nehéz volt elfogulatlanul beszélnem. Azt hiszem sokszor nem is sikerült. Mindenesetre eljutottunk odáig, hogy nem várunk tovább, egy-két héten belül megtesszük a szükséges lépéseket, értesítjük az apját, a sulit és beindítjuk a folyamatot.

Itt tartottunk, amikor a volt férjem egy ártatlan helyzetben olyat lépett, amire nem találtunk semmilyen jó megoldást. A Nagylány itt állt a konyhában, kezében a telefon, amit éppen kinyomott és csak néztük egymást, most mi legyen? Ha elfogadja, amit az apja akar, akkor fejet hajt az övével ellentétes akarat előtt és még nehezebben tudja majd a saját elképzeléseit megvalósítani. Ha ellenkezik, akkor beszerez pár óra igazolatlan hiányzást, ami hátrányos lenne a már eldöntött magántanulóság szempontjából.
Ez volt az a meghatározó pillanat, amikor kimondatott: mi van, ha sem az egyik, sem a másik, hanem helyette már holnap bemegyünk a suliba, elindítjuk a kérelmet, a költözést és a lakcím átírását?
Azonnal felderült az arca: IGEN! És megtettük. Hirtelen, mindenki számára váratlanul ugrottunk a semmibe. És még többen lettünk az amúgy is pici házban.
Közben kiderült, hogy a CSOK-ot mégsem tudjuk felvenni, a bővítéshez is több pénz kell, mint amennyit a jelenlegi felállásban elő tudunk teremteni.
Hogy miért vagyok mégis bizakodó? Mert nevetés és hatalmas segítség költözött ezzel a nőszeméllyel a házunkba. Sokkal élhetőbbek általa a hétköznapok. Mindez persze kihívással van fűszerezve, hiszen át kell segítenem őt egy másfajta tanulási módba, mint amiben eddig élt. De tudom, hogy menni fog.
Kaptam az élettől másfél évet, mielőtt kirepül a fészekből. Ezt az időt arra használom, hogy megtapasztaltassam vele, hogy szárnyai vannak. Hogy tudja, mire született és higgyen magában. Hogy megtalálja az utat, amerre menni szeretne és merjen is elindulni rajta.




Azt pedig, hogy helyesen döntöttünk, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a suliban semmilyen akadályt nem gördítettek elénk, a magántanulói státuszt azonnal megkapta, néhány héten belül pedig megérkezett a saját külön bejáratú szobája egy kölcsön cirkuszi kocsi képében.
Ugye senki nem lepődik meg, ha azt mondom a boldogságom határtalan?

CsE

2016. február 26., péntek

Anyamatek, avagy mit ér a nő



Az élet úgy hozta, hogy el kellene mennem legalább fél állásban dolgozni. Ráadásul lenne is hová, heti két nap, bruttó 55 ezer jó magyar forint havonta. Na ez a pénz nem nagyon lendít tovább, viszont esélyessé válunk általa a nagy állami osztogatásra és lehetőséget kapunk rá, hogy nagyobb házat építsünk, mert ez a 30 négyzetméter (plusz galéria) kicsit kicsi 6 embernek. Na jó túloztam. Nagyon-nagyon kicsi.
Szóval elindult az osztás-szorzás, információgyűjtés. Mondjuk, azt azért nem mondom, hogy meglepődtem az eredményen, mert ez a heti két nap, ha azzal számolok, hogy 3 darab gyereket kell kiszerveznem (a negyedik mehetne oviba), az 120 ezer forint lenne havonta. Na jó, keresünk tovább, számolunk, osztunk-szorzunk. Ábrándozunk és kalkuláljuk, mennyit ér a CSOK.
Elég reménytelennek hangzik, hisz azt biztosan tudom, hogy a két nagyobbat emiatt a két nap miatt tuti nem adom be suliba. A kicsi meg kicsi, tehát nagyon nem mindegy, milyen közegbe kerül.
Lehet, hogy valamit nagyon másképp kellene gondolnom? Igen, ez a kulcs. De kevés az 55 és milyen sok a 120! Ráadásul nem lesz annyi időm a háztartásra és főleg a gyerekekre. A maradék öt napba kell mindennek beleférni. Viszont cserébe kapok két gyerekmentes napot, amikor kicsit töltődhetek, mert bevallom férf- bocsánat nőiesen, lassan a kiégés tüneteit produkálom.
És akkor jön a kattanás. Hopp. Sok a százhúsz ezer. És mindez heti két napért, munkaidő+utazás ideje. Na de én ezt ingyen csinálom! Heti hét napon, 0-24-ben! Oké, nem kapom meg a pénzt rá, de amit teszek, ennyit megér. És akkor nem számoltam műszakpótlékot.
Ha már lúd, legyen kövér. Hiszen közben írtam könyvet, ami ugyan túl sok jövedelmet nem termelt eddig, viszont bármikor fordulhat a kocka. És ott a párommal közös könyvünk, aminek a folytatását egyharmadig szintén megírtam már. Nem beszélve a nálunk szerveződő programokról, az Örömünnep NEMfesztiválról, amik szintén nem az anyagiakról szólnak, viszont hatalmas ÉRTÉKet képviselnek. Nagyon sok embernek tudtam adni kellemes perceket, órákat, napokat.  Most már szinte napi szinten kapom a visszajelzéseket. Ami nem forintosítható, de szintén ÉRTÉK.
Ott a blogom, ami szintén nem  pénztermelő (direkt nem teszek rá reklámot), viszont  ÉRTÉK, ha nekiállnék válogatni benne, simán két kötet kijönne belőle. A konyhakertünk, a hely, ahol élünk, a kapcsolatok, amikben adok és kapok, mind-mind hatalmas ÉRTÉK.
Vajon szegény vagy gazdag az, aki ennyi értéket tud termelni? Aki vállalja a hatodik gyereket akkor, amikor még nincs meg rá a fedezete, csak a hite van, hogy az isteni gondviselés működik?
Vajon szomorkodnom kell-e a százhúszezer miatt? Nem! Boldog vagyok, mert megadta nekem azt, ami eddig nem volt tudatos. Kikalkuláltatta velem, hogy mennyivel teszem gazdagabbá a világot. Örülök, hogy élek. Örülök, hogy adhatok. Örülök, hogy kaphatok. Örülök az életnek, az embereknek, a családomnak és a barátaimnak.
Hogy hogyan oldom meg a munkába menetelt? Fogalmam sincs. De a hitem az töretlen: a Jóisten palettája sokkal szélesebb, mint azt én elképzelni tudnám. Majd megjön erre is a megoldás.
A hálám már most megvan.

Csodina

Ui: Anyukák számoljatok! Örüljetek! Fantasztikusak vagytok! Én már csak tudom :-)


2016. január 20., szerda

Könyvkiadás tőke nélkül



Ezt az írást szeretettel küldöm a sorstársaimnak!

A Párkapcsolati szakácskönyv kézirata két éve figyelt a fiókban. Elkészültek a karikatúrák is. Kérdezgettem kiadókat, de mindenhol elutasítást kaptam. Korábban egy „szerzőbarát” könyvkiadóval már ráfaragtam a válogatás kötetem kapcsán, így az az út fel sem merült.
Az egyik kiadó ugyan nem vállalta el a könyvet, de erősen ajánlotta, hogy magánban adjuk ki. Ez az információ már sokadszor talált meg, de mindig hárítottam, mondván nincs rá pénz. És ez nem olyan kifogás szlogen volt, hiszen ételre alig futotta.
Akkor történt valami, ami fontos volt számomra. A párom izzasztókunyhó szertartást csinált, és én is kunyhóztam. Akkor, ott olyan dolgok jöttek elő belőlem, amire a férjem a szer után annyit mondott: „én csak ültem és hallgattam, hogy miket mondasz” Erre én csak annyit válaszoltam, hogy az egy dolog, hogy te ültél és csak hallhattál, de én is ültem és hallgattam, hogy mit mondok…
Amit akkor kimondtam: én negyven évvel ezelőtt elkezdtem az anyám hasában egy testet építeni, mert dolgom van ebben a világban. Eddig hagytam magam sodródni, de most eljött az idő, megteszem azt, amiért ezt az életet választottam.
Egy hónappal később, amikor a következő izzasztókunyhó volt, én nem kunyhóztam. Tudtam mennyibe kerül a könyv, tudtam melyik nyomdával készíttetem el, megvolt a kész borító (önerőből, ingyenes programmal, jópár éjszakát rááldozva készült el).
Írtam egy emailt, és amíg a többiek kunyhóztak, én rányomtam a küldés gombra…
„Kedvesek!
Örömmel tudatom, hogy szeptemberben megjelenik a második könyvem:
Párkapcsolati szakácskönyv, avagy már megint elsóztam, most mit csináljak ... ?
Ez egy humoros kis könyv a párkapcsolat buktatóiról és a megoldásokról - kezdőknek, újrakezdőknek és haladóknak - Mekkey Péter karikátor illusztrációival. Mindazt adja, amit egy jó szakácskönyv: kipróbált recepteket, hogy a hétköznapok ízletesebbé váljanak. Aki úgy dönt, hogy kezébe veszi az élete fakanalát és végre azt szándékozik (t)enni, amire mindig is vágyott, annak útmutatást ad ez a könyv.
Mottónk: Ne nyeld a békát, ha ehetsz tejberizst is!!!

Könyvajánlót itt találtok olyanoktól, akiknek ízlett:
http://www.lelekkunyho.blogspot.hu/p/blog-page_23.html (---> ez a link már nem él, itt több olvasó véleménye szerepelt, helyette ma az alábbi oldal érhető el)

(http://parkapcsolatiszakacskonyv.blogspot.hu/p/a-konyvrol.html)

Mivel önerőből, magánkiadásban tudjuk megjelentetni, ezért kérlek Benneteket, hogy aki szeretne belőle venni, az mielőbb jelezze felém a parkapcsolati.szakacskonyv@gmail.com címen.
Amikor összegyűlik a nyomdaköltséghez szükséges megfelelő mennyiségű megrendelés, akkor kell majd kifizetni az árát, utána pedig kb. két hét múlva megkapja mindenki a példányát.
Az ára 1400 Ft+postaköltség.”

Aki teheti és szívesen teszi, kérem, hogy ossza meg a fenti linket a facebook-on vagy a saját oldalán, hogy minél több emberhez eljusson a könyv híre.
Köszönöm!


A nyomda csúszása miatt végül október elején jelent meg, de mivel mindenki az utolsó pillanatban fizetett, így senkinek nem kellett várakoznia. Regisztráltam a FB-ra, ott is keringettem az ismerősök között. Aztán karácsony előtt a párommal közös könyvünk (Sorsfonat) is hasonlóan lett kiadva.
Nem mondom, hogy nem paráztam, de a befektetett munka megtérült.
Talán a legfontosabb, ami itt kamatozott, az a kapcsolati tőkém volt. Amiről akkor még azt sem tudtam, mi fán terem, pedig már komoly mérete volt.
Aki könyvet vet, az sikert arat, ha van bátorsága elindulni egy ismeretlen úton.

CsE