Kalandos éjszaka

Tegye fel a kezét, aki szerint vicces a meggymagozás! Na szerintem sem. De ma igen!

Történt ugyanis, hogy míg Évimamival az éjszakába nyúlóan küzdöttünk a befőzéssel, addig a szomszédunkban (ami ugye cirka 200 méter légvonalban) nem hagyták abba az átalakítást, és este 11-kor még javában kopácsoltak.

Közben a párom úgy döntött, hogy lefekszik. Mondtam is neki, hogy legyen szíves helyettem is aludjon, hogy reggel fel bírjak majd kelni, mert isten tudja meddig szórakozunk még a meggyel.

Néhány perccel később azonban felpattant és kiment. Mi azon tanakodtunk, hogy vajon a röhögcsélésünket nem bírta és kiment a jurtába aludni, vagy elment megkeresni a tavalyi sünit? Hát egyik sem.

A szomszédban ügyködő fiatalok teljes megrökönyödésére beállított hozzájuk mezítláb, egy szál alsónadrágban és kifejtette nekik, hogy az ilyen munkát talán nappalra kellene időzíteni . Aztán ahogy érkezett, úgy el is pályázott a susnya felé, lámpa nélkül. Mire hazaért, addigra begyűjtött a talpába egy kökénytüskét, amit némi küzdelemmel sikerült kioperálni.

Az ifjak szerintem majd az unokáiknak is mesélni fogják, hogy egy éjjel hogyan jelent meg náluk Tarzan. Én meg még most is röhögök…

Csodina

Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

Egy rövid élet

Valamelyik délután végigszánkázott egy verébfióka a házunk tetején. A fészek valahol a cserepek alatt lehet, onnan potyogott ki szegény jószág. Repülni még nem tudott, de már szinte teljesen tollas volt. Próbált szárnyra kelni, de még csak félig sikerült neki, landolni már tudott, de felrepülni még nem.

Sikerült megmenteni a  macskáinktól, új otthona egy doboz és abban egy fűfészek lett.

Etetgettük, itatgattuk, szeretgettük. Kicsi volt, puha és nagyon félt szegény.

Másnap reggel életben volt még, aminek nagyon örültünk, ezek szerint volt értelme a gondoskodásunknak. Délelőtt többször adtunk neki enni felszeletelt gilisztát, frissen fogott legyet és pókot.

Nagyon hangosan csipogott a kályha tetejére tett dobozban, hívogatta a szüleit szegényke.

Aztán hogy, hogy nem, valahogy kiröppent a dobozból, és mivel felemelkedni nem nagyon tudott, lent a földön próbált visszajutni a családjához

Ez sajnos nem sikerült, mert jött az anyacica és elkapta.

A gyerekek már csak azt látták, hogy az egyik baba cica eszik egy kicsi madarat.

Rohantak be a házba hogy hol van a mi kis csiripelőnk de ő már nem volt sehol.

Nagyon haragudtak a macskákra.

Ez megint egy jó történet arra, hogy beszélgessünk az életről, a sorsról és a halálról, a természet rendjéről.

Na meg hogy elgondolkodjunk a saját félelmeinkről, amik lehet, hogy minket is pont így sodornak bajba…

Csodina

 


Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

Életkép :-) Már majdnem unatkozom...

Tegnap remek idő volt, nálunk mocsár lett minden. Délelőtt puszta kézzel sárból gátat építettem a szakadó esőben, hogy az út járható maradjon (gyermeki öröm volt), majd vizet szivattyúztam a pincéből.

Ez utóbbi azért volt izgalmas, mert térdig ért a víz és az alsó polcon lévő befőtteket majdnem ellepte. Szerencsére a szivattyú be volt dugva (ez szerintem nem az én érdemem) így a létra második fokán és az alsó polcon állva sikerült beindítani. Csak egy kicsit folyt be a víz a gumicsizmámba, amikor azt hittem már eléggé leapadt a víz és megpróbáltam idő előtt leállni a padlóra...

A cirkuszi kocsi beázásait már nagyon rutinosan intéztem, lassan milliméter pontosan tudom, melyik lavórt hová kell tenni.

A fiúk ekkor már két vizsganapon túl voltak, ez számomra mindig izgalmas (na jó idegbajos) időszak. Ráadásul a vizsgák után jön Hajnikám ovis ballagása, ha amúgy netán unatkoznék, szóval eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy az idegszálaim a bőrömön kívül lobognak és a legkisebb zaj is borzolja őket.

A fogadott nagymaminkat mostanában Messiásnak hívom, ezen a héten számomra egyértelmű volt, hogy megérdemli a címet. Az, hogy mindannyian túléltük, nagyban az ő érdeme.

Most túl az összes vizsgán, a ballagásra előkészített cuccok előtt állva megint azt érzem: Megérte. Jó, hogy magántanulók, jó, hogy vannak kalandok az életünkben és néha jó bőrig ázni is. Persze menet közben voltak kétségeim.

És most kiveszem a szabimat, mert megérdemlem.

Ja, nem. Csinálom tovább, de azért TÉNYLEG megpróbálok lelépni néhány napra.

És különben is! A Nagylány már úton van hazafelé, éjjel eggyel többen leszünk itthon <3

Szép az Élet!

 


Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

Beavatás.anyu

Világgá ment a nagyfiam, elröppent egy másik kontinensre. Múlt éjjel még elkocsikáztam hozzá egy ölelésre és kicsit izgultam helyette is.

Ma úgy éreztem magam, mint amikor annakidején először ment oviba: elszorult torokkal adtam oda egy idegennek a csöppnyi gyerkőcömet. Aztán ez megismétlődött még ötször. Mindig volt a torkomban gombóc és mindig egy nagy mérföldkő volt kiadni az addig folyton mellettem lévő csemetét a szoros testközelből.

Most a kiröppenése más és mégis ugyanaz az érzés. Felnőtt: önálló döntése és a munkája gyümölcse ez az utazás. Mérhetetlenül büszke vagyok rá és közben egy kicsit bele is halok.

Ilyenkor érzi meg az ember, hogy valami véget ért, végérvényesen és visszahozhatatlanul. Ami jön, az jó, örömteli és lelkesítő, mégis ott van benne az elmúlás. Ezzel a messzi világban töltött nyárral végképp kilép az élet színpadára. Már az idáig vezető útja is erről szólt, de mégis ez a valódi beavatás neki: helytáll az idegenben.

Ma szembesültem azzal, hogy van még jónéhány beavatási lépcsőfok az anyaságban is.

Tavaly elment a nagylányom, őt már rutinosan (?) várom és engedem újra el, amikor nagy ritkán hazajön. Ő is helytáll, ő is idegenben.

A szívem csücskei.

Még itthon van négy, még van kivel pörölni, még van kitől idegbajt kapni, aztán sorban majd ők is elindulnak, elengedik a kezem. Most még függenek, kérdeznek, csacsognak, dacolnak és kamaszkodnak. Aztán egyre önállóbb döntéseket hoznak majd, megvalósítják az álmaikat, beteljesítik a sorsukat.

Pont úgy ahogy én is tettem. Pont úgy, ahogy én is teszem.

Többé váltam a születésükkel, többé az együtt töltött évekkel és megint többé az ilyen belehalásokkal. Már nem én vagyok a sor elején. Egy láncszemmé váltam a végtelen folyamatban.

Innen másképp tekintek a szüleimre és az őseimre. Egészen más színe lesz az ő ’hibáiknak’.

Egyetlen szál vagyok a szőttesben, lassan eltűnök az élről, jönnek a többiek, viszik a stafétát, viszik, amit kaptak tőlem, tőlünk. Viszik a jót és viszik a rosszat, a szeretetet és a meg nem oldott vacakságokat. Ők is ugyanúgy fognak visszatekinteni rám, mint én a szüleimre, és majd az unokáim úgy, mint én a nagyszüleimre. Én pedig öreg leszek a szemükben, és amíg fiatalok lesznek, nem fogják tudni érezni azt, hogy én is fiatal voltam és pont olyan hittel indultam neki a világ meghódításának, mint ők teszik most.

Valami megváltozott bennem. Másképp látom azokat, aki előttem jártak. Azt hiszem kezdem sejteni, mi is a valódi tisztelet.

Csodina

Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

Amikor azt mondod...

Amikor azt mondod, hogy a baloldal a jó, ez a helyes irány, akkor azt mondod: levágom a jobb lábam és kezem, teljes értékű ember csak így lehetek!
Amikor azt mondod, hogy a jobboldal a jó, ez a helyes irány, akkor azt mondod: levágom a bal lábam és kezem, teljes értékű ember csak így lehetek!
Ha valamelyik oldal nagyobbra nő, mint a másik, akkor sánta lesz az ország és a féloldalas gondolkodással csak annyi a kérdés, hogy az út melyik oldalán borulunk az árokba.
Nem véletlenül dolgozik össze a két agyféltekénk, bármelyik hiányában emberként nem működhetünk jól!
Ha hiányzik egyik vagy másik végtagunk, az életünk sokkal nehezebb és sokkal kiszolgáltatottabbak vagyunk. Az egyensúlyban benne van mindkét oldal.
Ha pedig az agyból kicsit lejjebb tudunk szállni, ott megtaláljuk a szívünket és lehet, hogy teljesen más válaszokat találunk, mint amiket eddig az eszünkkel gondoltunk.
Csodina

Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

Elfogadás

Sokszor bántjuk egymást, mert azt hisszük, hogy nem jó, ha a másik más, mint mi vagyunk.

Másképp gondolkodik, másképp látja a világot, és ha nálunk van az igazság akkor ő nyilvánvalóan hülye.

Vajon egy fűszál mennyire látja másnak a valóságot, mint egy fa?

Mit tud egy fűszál önmagában hozzátenni a világhoz?

Ha sok fűszál van, akkor az már mező, ha van benne virág is, akkor az rét. A bokrokkal és a fákkal együtt megjelenik az erdő. Mindez együtt a hegyekkel és a völgyekkel - akik ugye ellentétesek egymással - maga a táj.

A szépség ott van egy szál virágban épp úgy, mint a mezőben és a körülöttünk lévő tájban.

Mennyire fontos egy fűszál vagy mennyire fontos egy rét? Mennyire fontos hogy elfogadjuk azt, hogy akit teljesen más, mint mi vagyunk az is éppúgy a világ teljességének a része?

És eddig még csak a növényekről beszéltünk meg a hegyekről!

Ha ebbe a már így is összetett rendszerbe beletesszük az állatokat is, akkor teljesen jól átérezhető, hogy a világban pontosan ugyanúgy rendben van a fű, a virág, a bokor, a fa mint ahogy rendben vannak a halak, a bogarak és az emlősállatok, nem lehet őket összehasonlítani, de mindegyik hozzátesz a világ gazdagságához!

Sokkal jobbá válik a saját megélünk ha így tekintünk egymásra. Lehet hogy a másik teljesen más mint mi vagyunk, de a világ összessége, színessége szempontjából ő pontosan ugyanolyan hasznos, csak nem tudjuk hogy miben, mert annyira más világot képvisel. 

Ha én egy halastó vagyok, te pedig egy esőerdő, nem kell megküzdenünk egymással, nem kell bebizonyítani, hogy melyikünk az értékesebb. Nélkülem is kevesebb lenne a világ és nélküled is.

Csodina

 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

...

Azt hisszük, hogy attól mennek előre a dolgok, hogy csinálunk valamit. Közben elfelejtkezünk arról, hogy épp elég, ha megéljük valódi önmagunkat és hagyjuk megtörténni a dolgokat.

A 'csinálással' a felszínen tartjuk önmagunkat. Amikor az energiához kapcsolódunk, lemegyünk a mélybe és ha onnan cselekszünk, az eredmény sokkal intenzívebb lesz.

Abban benne van a hála és a szeretet ereje.

Csodina

Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

Edina hegyek, hova legyek

A pár hete megint halmozódtunk. Felugrott hozzánk egy fiatal pár, megnézni a jurtánkat. Referenciaként hozzánk küldi a gyártó azokat az embereket, akik szeretnék a nála látható még össze nem rakott alkatrészek után a már kész tér érzetét is megkóstolni. Mivel másfél falunyira vagyunk egymástól, ez adja is magát.

Telefonos egyeztetés után be is futottak, a lány pedig így nyújtotta a kezét: szia, én is Edina vagyok!

Ezek után este a dobkörre felhoztam egy lányt, akit szintén Edinának hívnak, így a jelen lévő három nőből kettő volt Edina.

És csak hogy tudjátok, mennyire gyakori  ez a név, elmesélem, hogy az építőipari(!) szakközépben az osztályban hárman voltunk Edinák, az egyetemen pedig (Műszaki egyetem(!)) a tankör öt lányából ketten.

És mivel amúgy is el szerettem volna mesélni, hogyan is lettem Csodina, megragadom a kínálkozó alkalmat (a nyakánál fogva).

Minden az egyetemen kezdődött. Mivel ketten voltunk Edinák, mindig gond volt, hogy épp melyik Edináról van szó. A srácok frappánsan megoldották, azaz megtoldották: Hozzácsapták a vezetéknevünk első betűjét, így lett a „melyik Edina, nem az, a másik…”- helyett CsEdina és VEdina.

Évekkel és két gyerekkel később, amikor már kezdett fontossá válni az internet (bizony-bizony,ebből is látszik, hogy őskőkori öreg róka vagyok), nekiálltam email-címet készíteni magamnak. Tudjátok, ez az a remegő gyomrú izgalom, hogy most aztán mérföldkövet lépünk át!

Természetesen a csedina(kukac)izébigyó.hu volt az egyetlen elképzelésem, lévén én vagyok A CsEdina. De persze Móricka voltam, aki elképzelte… már foglalt volt a cím. Na most akkor mi legyen?! Totális leblokkolásban álltam (bocs, ültem), amikor is az akkori férjem teljes nyugalommal mondta, hogy akkor legyen csodina, jó lesz az is!

Megütközve néztem rá, mert ez olyan bénán hangzik, de mivel jobb ötletem nem volt, így maradt ez. Később átváltottam a gmail-re és természetesen maradt a csodina. Aztán amikor az első írásaimat közzétettem (Cs.Edina aláírással, a Lélekkunyhó blogon), egy-egy ismerős, akivel email-kapcsolatban is voltam, elkezdett Csodinának nevezni. És mint aki mézbe tenyerelt, rajtam ragadt a név.

Hosszú évek távlatából látom, hogy ebben is a Sors keze volt, mint annyi másban, amit magamtól nem látok vagy nem lépek meg. Akkor is megtörténik, ha süketnek és vaknak tettetem magam, mert nekem fontosak és hétköznapiak a CSODÁK.

Maga az élet az és szerintem akkor lehetünk boldogak, ha ezt meglátjuk. Úgyhogy csodára fel!

Csodina

 



Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on